Tamburás öregúr

Arany János Népdalgyűjteménye Szilágysomlyón

A szilágyfalui helytörténész, Major Miklós, bevallása szerint ő még látta az elmúlt század derekán azt a “Pénzes házat”, amelyet Arany János dédapja épített, de később gyermekeivel Nagyszalontára költözött és a költő édesapja már ott született.

Így bátran állíthatjuk, hogy a családi hagyományból jól ismerte a költő a Szilágyság népi hagyományait, népdalait,történelmét, legendáit, személyiségeit. (Barna Péter balladája, melyet Szilágyperecsenben Barna Jani balladájaként énekeltek). Bizonyosan szüleitől hallotta először az Ilosvai Selymes Péter nevét, (aki Nagyfalutól 15 km-re született Selymesilosván, és leírta Toldi Miklós hőstetteit). Mindezek után méltán érezhette így a szilágysomlyói EMKE-házban összegyűlt hallgatóság, hogy Arany János hazatért a Szilágyságba Dsupin Pál és Csergő-herczeg László jóvoltából.

Dsupin Pál volt a bemutató szóvivője, aki ismertette az Arany János Népdalgyűjteménye című kiadványt,melyet 1952-ben jelentetett meg a Budapesti Akadémiai Kiadó, hasonmás kiadásban, Kodály Zoltán és Gyulai Ágost irodalomtörténész gondozásában. A szerkesztők röviden felvázolták a kötet (érdekes és tragikus) történetét, miszerint “kevesen tudják, hogy Arany János élemedett korában, a Toldi szerelmé-nek éveiben egy zenész barátja kérésére, írásba foglalta azokat a népszerű dallamokat, amelyekre gyermek- és ifjúkorából emlékezett. Így, az általa lejegyzett másfélszáz dallam legjelentősebb dokumentuma a múlt századi magyar zenei köztudatnak, annál is inkább, mivel a kor legnagyobb, legjelentősebb költője írta le személyes emlékei, tanulmányai alapján. Sajnos, a gyűjtemény, a viszontagságos idők miatt nem jelenhetett meg, bár a Kisfaludy- Társaság tervezte kiadását Arany János születésének századik évfordulójára, 1917-re, Sebestyén Gyula szerkesztésében, Gyulai Ágost irodalmi és Sztankó Béla zenei gondozásában. A tervet, mint annyi mást a magyar nép életében, az első világháború meghiúsította. Majd a kötet két munkatársának, Sebestyén Gyulának és Sztankó Bélának halála miatt maradt el. 1952-ben, a költő halálának hetvenedik évfordulójára, Arany János Összes műveinek új kiadásával egyidejűleg a kéziratos Népdalgyűjtemény is megjelenhetett Kodály Zoltán és Gyulai Ágost rendkívül igényes gondozásában. (Kodály Zoltán a költő halálának évében, 1882-ben született és irodalomtörténeti doktorátussal rendelkező zeneszerző és népzenetudós volt.) A két szerkesztő, valamint a dallamok mai életre keltői, Dsupin Pál és Csergő-Herczeg László, a költőt eddig legkevésbé ismert oldaláról mutatják be, “mint kora dallamvilágának hiteles és gondos tanúját”, akinek a magyar zene- és daltörténet is adósa és lekötelezettje, mert leírta az utókor számára zenei önéletrajzát.

A szilágysomlyói Arany-estet Pocsveiler Ilona magyar szakos tanárnő előadása vezette be, aki Arany János lírai költészetéről remekelt közérthetően és jól dokumentáltan. Kiemelte a költő alkotói korszakainak jelentőségét, a családi, munkahelyi háttér megismerésének, értékelésének fontosságát, rávilágítva a Tamburás öregúr ihletettségének forrásaira, mert “valóban nem érthetjük a remek költemények sorát, ha nem tudjuk miféle dalok forogtak a gémberedett ujjak közt”, – írja Kodály Zoltán.

Igen sok szállal kapcsolódik a szalontai gyermekkori dal-élmények mellett a debreceni tanulmányi éveiben elsajátított deák-dalkultúrához, nevezetesen a Pálóczi-Horváth Ádám dalgyűjteményéhez. Arany gyűjteménye abban is hasonlít a Pálócziéhoz, hogy csakis saját emlékezetére támaszkodik. Sok dalt és éneket ismert meg az akkor már több mint száz éves múltra visszatekintő (azóta is töretlenül működő) Kántusban, melynek mintájára Nagyszalontán a Kántussal vetekedő, messze földön híres egyházi kórust hozott létre, mely nem mindennapos zenei felkészültségére utal. Ezt debreceni diákéveiben sajátította el, az ott megtanult ének- és dalrepertoárral együtt. Kodály szerint, „más műkedvelő gyűjtők mellett Arany szinte szakember-számba megy”. Többek által hangoztatott a tény, hogy Arany minden versét dallamokra szerkesztette, ez (is) magyarázza verseinek tökéletes ritmusát, prozódiáját, helyes hangsúlyozását.

A daloskönyv anyagából több dalt hanglemezre is felvettek az előadók, Dsupin Pál és Csergő-Herczeg László, akiket néhány felvételen az Egri Tinódi Sebestyén Általános Iskola Kamarakórusa egészített ki, Csergő-Herczegné Kájel Ágnes vezetésével. Azt pedig Kodály Zoltán (aki számos művet írt gyermek együttesekre) tudta a legjobban, (és szabadon mai tanítványai is), hogy „a legszebb hangszer a gyermekkórus”. Ezt igazolja a hangszeresek által bemutatott hanglemez (CD) is, kiválóak a gyermekkar által megszólaltatott dalok. Ez szintén Arany munkáját, hozzáértését dicséri.

A hanglemez szerkesztői, előadói többször idézték Kodályt: „Mondd meg nekem mit dalolsz, megmondom ki vagy.  A bennünk tovább rezgő dallamok és foszlányok olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk… Nem ismeri teljesen Aranyt, aki e gyűjteményt nem ismeri”, mert Arany önmagába tekintett, azt jegyezte le gyűjteményében, ami benne élt gyermekkora óta.

Az öreg úr így, dalai közt élve

Emlékszik időre, helyre, személyre:

Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta

Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.”

Köszönjük Aranynak, köszönjük a szerkesztőknek, előadóknak, nem utolsó sorban a szervezőknek (Báthory István Alapítvány) és támogatóknak (Nemzeti Kulturális Alap, Communitas Alapítvány), szép, régi zenei anyanyelvünk emlékeinek népszerűsítését.

Gáspár Attila

(2014.11.18.)