Egyéb
Irodalmárok figyelmébe!
Rákóczi megemlékezés
Pályázati lehetőségek népi művészeknek
Népi mesterségek gyakorlóinak, de az érdeklődő közönségnek is szól a következő felhívás:
kedd, április 21 – mozidélután
Április 21-én, délután 17 órától az EMKE házban (a Báthory Könyvtár termében) tartandó klubdélután keretében mozidélutánt tartunk. A május 5-én sorra kerülő Olvasóköri téma előzeteseként J. Heller regényének filmváltozatát, A 22-es csapdája c. filmet tekinthetik meg az érdeklődők.
130 éves az EMKE – megemlékezés, közgyűlés, díjkiosztás
Április 10-11-én került sor Kolozsváron az országos EMKE éves közgyűlésére, amely a megalakulásának 130. évfordulója jegyében zajlott. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Húsvétvasárnap
Áldott ünnepet!
Juhász Gyula: Húsvétra
Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Nagyszombat
TÚRMEZEI ERZSÉBET: NAGYSZOMBAT REGGEL
Nagypéntek este az ég feketére
vált, s hullt a könnye , mint a zápor.
Mosta a kormot, szennyet, port a fákról,
mint szivünkről a vétket Krisztus vére.
Ma reggelre már kicsi ablakok
nyíltak rajta, egyre több kéklő ablak.
Sugarak törtek át, és simogattak
rügyet , bimbót és új akaratot.
Minden azt hirdeti: húsvét lesz holnap.
A madarak új himnuszt gyakorolnak,
és a világ könnyben tisztulva várja,
hogy legyen átoknak , halálnak vége,
hogy felragyogjon Krisztus dicsősége,
felzendüljön húsvét hallelujája.
Reményik SánorEmmaus felé |
Árkosy Lajosnénak
A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt…
Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.
Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.
Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!
Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!
Delej futott a barna fákon által,
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. –
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.
Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt – és célhoz ért.
Kolozsvár, Hója-erdő, 1921 nagyszombat estéjén
Régi nagypénteki himnusz
Ismeretlen szerző: Nagypénteki himnusz
Atyának bölcsessége isteni bizonság
(1506-nál nem később)
Atyának bölcsessége, isteni bizonság,
Veternének idején Krisztus megfogattaték,
Az ő tanejtványitúl éjjel elhagyattaték,
Sidóknak árultaték, adaték és kénzaték
Napnak első idején Jézus elviteték,
Pilátusnak előtte hamisan vádoltaték,
Kezét ott megketezvén, nyakon veretteték,
Mint megprófétálták volt, arcul hagyaptaték.
Napnak harmad idején feszejteni keálták,
Megmevetésnek utána bársonnyal ruházák,
Az ő szentséges fejét tövissel koronázák,
Kénját vállán viseli a kénnak helire.
Napnak hatod idején Jézust megfeszejték,
Kénjában megszomjúla: epével kénzaték.
Két tolvajnak kezette bínesnek ítélteték,
A kegyetlen sidóktúl még megkáromlattaték.
Napnak kilenced idején kegyes Jézus meghala,
Ő szent Atyját kejáltá, lelkét neki ajánlá.
Egy vitéz ő Szent Szívét ám által öklelé,
Föld ottan megrémőle, nap megsetétőle.
Keresztfáról levevék vecsernyének idején,
Erőssége megmarada ő istenségében,
Elyen halált szenvede életnek orvossága,
O, mert ám hanyattá fekszik dicsőségnek koronája!
Komplétának idején koporsóba helheték
Krisztusnak nemes testét, életnek reménségét
Szent kenettel keneték, írások telének.
Én szívemnek nagy gondja, Krisztusnak halála!
Ez szent imádságokat ájojtatossággal,
Krisztus, néköd ajánlom és hálaadással:
Mert te nagy szerelmedből nagy ként értem szenvedél,
Légy nekem vigasságom halálomnak idején!
Nagypéntek
Reményik Sándor:
Nagypénteki szertartás
Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.
Kolozsvár, 1929 március 30.
Babits Mihály:
Csillag után
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserü szagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.