Balázs Ádám

 2015. november 12. 

Néhány olyan személyes emlék fölvillantásával szeretnék emlékezni Kobzos Kiss Tamás Kossuth- és Liszt-díjas előadóművész-zenepedagógusra, amelyek megidézik kivételes sokoldalúságát, tehetségét, emberi nagyságát.

Amikor 1983-ban Varjúvári legenda címmel Kós Károly-emlékestet rendeztem az Egyetemi Színpadon, szerettem volna, ha elhangzik az Attila királyról ének című Kós-ballada is. Az Irodalmi Színpadon akkoriban Koncz Gábor előadásában hallható volt a Toldi, amelyben kobozzal közreműködött Kiss Tamás is: Ilosvai Selymes Péter énekeit adta elő csengő, tiszta hangon, jól artikulálva, szuggesztíven. Azonnal fölkértem, hogy zenésítse meg a Kós-balladát, amely azután estünk egyik fénypontja lett.

A nyolcvanas évek végén Szabó András előadóművésszel és Kobzos Kiss Tamással hármasban gyakorta fölkerestük ma már nem is létező országok (Jugoszlávia, Szovjetunió) magyar kisebbségeit. Régi magyar zene, régi magyar vers című összeállításunkat rendkívüli érdeklődés övezte Újvidéktől Lendváig, Beregszásztól Viskig. Természetesen ügyszeretetből, honorárium nélkül utaztunk, hiszen a kisebbségekkel való kapcsolattartás a „tiltott” kategóriából éppen csak átkerült a „tűrt”-be – „támogatásról” még nem lehetett szó.

A rendszerváltás után mint diplomata többször is bevezethettem önálló estjeit: Balassi Bálint-műsorát a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben, 1848-as estjét a párizsi Magyar Katolikus Misszióban. Nemcsak szuggesztív előadóművész volt, de elmélyült zenetudós és nagy hatású pedagógus is, hiszen több generációt tanított kobozra az általa igazgatott Óbudai Népzenei Iskolában, majd a Zeneakadémián.

Nemzeti elkötelezettsége magától értetődő természetességgel párosult európai műveltségével: Bécstől Avignonig rendszeresen koncertezett. Nemcsak régi magyar és európai zenei együttesek tagja volt, de avantgárd színielőadásokon is fellépett, sőt Törökországban és Japánban is jelentek meg lemezei. Egyszer megmutatta gyűrött útlevelét: már nem volt hely benne több pecsétnek.

Mindig át tudott lényegülni, ha idegen nyelveken énekelt: beszéltem olyan nézőjével, aki Isztambulban nem hitte el, hogy nem török, vagy Aix-en-Provence-ban (a trubadúrok földjén!), hogy nem francia. Japánban „rajongói klubja” volt (lánya később az egyetemen japán szakot végzett).

Ugyanakkor, mint minden igazán kivételes tehetség, szerény volt, halk szavú, jó humorú. Ontotta a szóvicceket, hobbija a fényképezés volt.
Régi barátjaként, de a bukaresti magyar nagykövetség akkori diplomatájaként is, meglátogattam egy isten háta mögötti faluban, Pusztinán, ahol éppen moldvai csángó magyar gyerekeket tanított muzsikálni, énekelni. Visszavitte a megőrzött ősi dalkincset a tiszta forráshoz, ahonnan kapta egykoron, és ahol már-már elfelejtették a román tengerárban. Amikor végigmentünk a főutcán, minden gyermek magyarul köszöntötte: erre volt a legbüszkébb. Miközben a zsebében okcitán nyelvű daloskönyv lapult, mert dél-franciaországi koncertre készült. (Márpedig Pusztina látszólag messzebb van Avignon-tól, mint Makó Jeruzsálemtől…

Nyaralót vásárolt Gyimesközéplok Hidegség-patakán (a falu neve már önmagában költészet), ahol éppen úgy befogadták, mint Isztambulban vagy „Provansz daltelt mezein”. Nemcsak a „régi” magyar és európai muzsikát érezte ujjbegyében (nem „ujjbegyemben” éreztem, hanem a „kisujjamban van” – mondaná szóviccre éhesen), hanem a kortárs zenét is: egyik legutóbbi lemeze éppen mai költők általa megzenésített verseit gyűjtötte csokorba.

Amikor gratuláltam Kossuth-díjához, fanyarul megjegyezte: „Édesapám jobban megérdemelte volna, de őt Aczél mindig kihúzta.” Kobzos Kiss Tamás nyakas magyar kálvinistaként és művelt európai világpolgárként is meghallgatta édesapja, Kiss Tamás, a kiváló debreceni költő intelmét: „Légy te örömadó!”. Ahogyan édesapja kérte őt egykoron, Fiamnak, hangszereihez című versében:

„Pendítsd csak kobzod, citerád,
gitárod, lantodat,
valahol tört szemeket látsz,
meggyötört arcokat.
El kell találni, kit, mi bánt,
s kinek melyik való,
hangold arra a húrt, a fát,
légy te örömadó!”