Kultúranapi gondolatok

Szánd meg Isten a Magyart
Kit vészek hányának
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának
Bal sors akit régen tép
Hozz rá víg esztendőt
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt
Kölcsey Ferenc: Himnusz
1823 január 22-én már sötétedés után, Szatmárcsekén, valószínűleg egy mostanihoz hasonló zimankós napon, pislákoló petróleumlámpa fényénél tett pontot és húzott egy vonalat a Hymnus végére Kölcsey Ferenc. Nem gondolta, de nem is gondolhatta, hogy költeménye – zseniálisan megzenésítve Erkel Ferenc által – a magyar nemzetet minden megpróbáltatáson és nehézségen átsegítő nemzeti imává fog válni. A himnusz akkor is segített önazonosságunkat megőrizni, amikor a nemzet hét részre szaggattatott, és bizony nagyon sok helyen, – egy időre majd minden magyarlakta vidéken – csak suttogva, vagy magunkban énekelve, a gyermekeket titokban tanítva őrződött meg.
Ennek a versnek születési időpontja ad okot a Magyar Kultúra Napjának megünneplésére, 1989-től kezdődően. És az eltel majdnem 30 év alatt mind többen és többen emlékeznek – nem a himnusz születésnapjára – hanem kulturális örökségünkre. Tesszük ezt, többek között, a jeles évfordulók kapcsán, mivel 2017-es esztendő három emlékévet állít figyelmünk középpontjába: a magyar reformáció 500 éves örökségét, Szent László trónra lépésének 940, és szentté avatásának 825, valamint Arany János születésének 200 évfordulóját. De ne feledkezzünk meg a többi évfordulóról, melyekből csak egy párat emelnék ki: Ady Endre halálának 70., Lászlóffy Aladár születésének 80., Sütő András, Fodor Sándor, Beke György születésnapjának 90. Szabó Magda 100, Tamási Áron, Sinka István 120 éve született, hogy csak egy pár – elsősorban erélyi származású kultúrateremtőről szóljak, nem is említve a zeneszerzőket, tudósokat, más művészembereket.
1000 év magyar örökségének felfedezése vár reánk, 1000 keservben, örömben, harcban és diadalban eltöltött izgalmas év emlékeiben kell keresnünk a választ arra, mit jelent ma számunkra a korábbi korok nagyjainak évszázadokkal, vagy esetleg csak évtizedekkel, vagy évekkel ezelőtt örökül hagyott üzenete.
Szinte fáj kimondani, de sajnos sok jót ebben az ember által saját képére berendezett világban (gondoljunk csak a jár nekem, megérdemlem szólamokra) nem könnyű találni. Épp ezért nincs is fontosabb talán, mint felmutatni alig vitatható európai, keresztény ékrendünket és tudatára ébredésének az útját. Mindennek az alapja (Ennek a fundamentuma ) pedig nem más, mint ezeknek az örökölt és az építő ember által folyamatosan karban tartott, kiegészített értékeknek, valamint a velük azonos keresztény létezésnek a megőrzése. Tehát mindannak a megtartása és megvédése, éltetése, amit születésünkkel már készen kaptunk.
Mi is az tehát amit örökségbe kaptunk? Magát a világot – mindenestül – beleértve önmagunk látásmódját is. Az ember ebben a világban csak azt látja, amit megtanult látni. Világunk egésze olyan, mint egy mítosz, leírása pedig a szimbólumok rendszere. Ezek által értrelmezzük a világot, alakítjuk kapcsolatainkat. Mindezt pedig csak örökölni lehet, szoros összefüggésben azzal, amit múltnak és hagyománynak, de legfőbbképp önmeghatározásnak tekintünk. Ezt kell megtanulnunk látni. Látásunk, értelmezésünk, alapvető kapcsolataink alakításának az alapja pedig az anyanyelv, amely nélkülözhetetlenné teszi számunkra a másik embert. Ezért oly pusztító, egyre inkább önpusztító az az értékmeghatározás, amelynek középpontjában kizárólag az egyén, az emberi személy kultusza áll. Eljutottunk azonban arra a pontra, amikor már mind többen gondoljuk úgy, hogy a nemzeti kulturális örökséget, a nemzeti értékrendet és identitást csakis az értékőrzés és – a lekicsinylésében már-már kiírtott – műveltségterjesztés mentheti át a XXI. század következő évtizedeire, az egyetemes kultúrába. Meggyőződésem, hogy a jövő túlélési stratégiáit nem a magukat mindig toleránsnak mondók, a részvétlenek fogják megírni, hanem azok, akik határozott meggyőződéssel mindig a jövő érdekében munkálkodnak és akiknek úgy sikerül majd formálniuk a lelkeket (fiatalokat és öregeket egyaránt), hogy az üresen kongó szavak, a hangzatos jelszavak és a lármás ígérgetések vagy követelések helyébe a Kárpát medence teljes emberét állítják, és akik a gyorsan kimondott szónak vagy ígéretnek az erkölcsi következményeit is hajlandók vállalni.
Költőnk szavával élve – ez a mi dolgunk, és nem is kevés – átadni értékrendünket az utánunk következő nemzedékeknek, megmenteni európaiságunkat, az ebből adódó kultúrát az eltűnés veszélyéből.

Dr. Széman Péter
EMKE Országos Szervezet elnöke
BIA elnök