Liszt Ferenc

 

Liszt F.

LISZT FERENC (Doborján [Raiding], 1811. október 22. – Bayreuth, [Németország] 1886. július 31.): zeneszerző, zongoraművész.

Kilencéves korában lépett fel először Sopronban és Pozsonyban. 1821-ben Bécsben, majd Párizsban tanult, ahol kapcsolatba került a szellemi élet számos jelentékeny alakjával (Chopin, Berlioz, Paganini, Lamartine, Lamennais, Heine, George Sand, Delacroix), akik döntően befolyásolták szellemi tájékozódását.

Jelentős szerepe volt a pesti Zeneakadémia megalapításában (1875), majd az Akadémia elnökeként a művészképzésben. Liszt Ferenc zeneszerzőként – Wagner és Berlioz mellett – a XIX. század ún. radikális romantikus zenéjének képviselője, a berliozi programzene-elv folytatója és beteljesítője. Utolsó korszakának műveiben, minden megoldatlanságuk ellenére, olyan távlatokat nyitott meg, amelyekkel egyedül állt korának zeneszerzői között, s amelyek elsősorban Bartók művészetében találtak igazi rokonságra és folytatásra a XX. században.

Juhász Gyula

Liszt Ferenc emlékezete

   

Ó nagy világnak hírhedett zenésze,
Kinek csodás és gazdag húrokon
A legnagyobb költő hódolt szerényen,
Lélekben és zenében oly rokon;
A kései kor bánatos művésze,
Hogy emlékezzék méltón vissza rád,
Ki egykor lázban és gyönyörben égve,
Világot járva hódítál hazát
S míg arany és taps váltakozva csengett,
Magyarnak tudták ott künn Liszt Ferencet!

S ha bús hazád sorsán könnyítni kellett,
Könnyet törülni, vigaszt önteni,
Te jöttél s mély zenéd összhangja mellett,
Uj Amphion, épültek kövei,
Tanúk rá Pest, Pozsony, Szeged, amelynek
Vészét túlzengte büszke zongorád,
Mely szabadságot hirdetett s szerelmet
S bánat nyomán művészet mámorát.
És a magyar, mint hálás, árva gyermek,
Rajongva hódolt a hű Liszt Ferencnek!