📚 Minden hétre két mese! 📚 ❗️FELHÍVÁS – mese korhatár nélkül❗️ Szereted a meséket? Szeretsz írni, rajzolni? Szívesen várjuk 📖meséiteket, 🖼rajzaitokat, illusztrációitokat akár az itt olvasott, akár saját meséitekhez. Az illusztrált meséket természetesen a küldött rajzzal együtt közöljük.

Meseszerdánkon a zilahi Szabó Viola 2015-ben beküldött meséjét közöljük, Pop Csenge szép illusztrációjával.

Előljáróban Tekei Erika írónő Viola meséjéhez fűződő gondolatait olvashatjátok: Az állatmesékben az állatok az emberekhez hasonlóan beszélnek, gondolkodnak, viselkednek. Egyik csoportjuk az úgynevezett ezópuszi vagy más néven tanító mese, amely emberi jellemeket ábrázol, erkölcsi példázat az emberi magatartásról. Aiszóposz, magyaros nevén Ezópusz ókori görög meseköltő volt, aki először foglalta írásba az állatmeséket. Az ő rövid, tanulságos kis történeteire hasonlít leginkább Viola meséje, példázata a barátságról. Hiányzik a végéről az állatmesékben megfogalmazott tanulság, de közmondásaink segítségével megfogalmazhatjuk, mit is tanulhat az ember a másodikos kislány meséjéből. Az egyik tanulság, hogy: „Új barátért el ne hagyd a régit!” Hiszen a régi barát jól ismer, hamarabb észreveszi azt is, ha bajban vagy. A másik, legfőbb tanulsága a rövid kis mesének, hogy csak az az igazi barátunk, aki a nehéz helyzetben is kitart mellettünk: „Barátot szerencse hoz, szükség próbál.” Vagy ugyanaz, csak kicsit más szavakkal: „Szükségben ismerszik meg a barát”.

A HÁROM  BARÁT

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer  két fecskefarkú pillangó. Az egyik pillangót  Nórának hívták, a másik szárnyas barátunkat pedig  úgy hívták, hogy  Dóra. Nóra és Dóra nagyon jó barátnők voltak.

            Nórának egyszer jó ötlete támadt. Az,  hogy repüljenek egyet a rét fölött. Miközben repülnek, Dóra felkiált:

-Oda nézz!

-Hova? – kérdezte  Nóra kissé meglepődve. 

-Nézd azt a  virágot!

-Tényleg.  Gyönyörű! Nézzük meg közelebbről.

Jó!

Ahogy   odamentek, csodálkozva látták, hogy a  gyönyörű  virág  közepén egy méhecske állt.

-Hogy hívnak, ki vagy  te, mit csinálsz? – hadarta Nóra egy szuszra.

-Engem Dorkának hívnak. Na és titeket?

-Engem Nórának.

-Engem pedig Dórának.

-Hm, Nóra, Dóra és Dorka, ez még rímel is! – Gyertek, megmutatom a kedvenc csipkebokromat! – mondta Dorka, és már repült is.

Mikor odaértek, Dórának eszébe  jutott valami.

-Nóra, Dorka, eszembe jutott valami! Mindjárt jövök.

Dóra  visszarepült ahhoz a virághoz, ahol találták Dorkát, hogy szívjon egy kicsi mézet, mert megéhezett. Később aztán Nórának feltünt, hogy Dóra még nem jött vissza, és  megkérdezte Dorkától:

-Dorka, nem kéne megkeresni Dórát? Már nagyon régóta elment és még nem jött vissza. 

-De. Jó ötlet!  Gyere, menjünk!

És miközben mentek, mendegéltek, észrevették, hogy Dórát elrabolták a hangyák és fogva tartják.

            – Nézd, Dorka! –  kiáltott fel Nóra.

– A  hangyák rabolták el? –  kérdezte Dorka.

– Az most nem érdekes! Menjünk utána! – mondta Nóra sietve.

A hangyákhoz repültek, kirántották Dórát a hangyák kezéből és repülve  kézen fogták őt. Miután földet értek, Dóra megköszönte Nórának és Dorkának,  hogy megmentették.

– Nagyon köszönöm, lányok.

– Ó,  szóra sem érdemes – mondták a lányok egyszerre és utána nagyot nevettek.

Azután újból elmentek  játszani. 

Itt a vége,  tedd a  jégre,  majd elcsúszik valamerre.