📚 Minden hétre két mese! 📚 ❗️FELHÍVÁS – mese korhatár nélkül❗️ Szereted a meséket? Szeretsz írni, rajzolni? Szívesen várjuk 📖meséiteket, 🖼rajzaitokat, illusztrációitokat akár az itt olvasott, akár saját meséitekhez. Az illusztrált meséket természetesen a rajzzal együtt közöljük. [email protected] vagy [email protected]
Meseszerdánkon egy 2015-ben beérkezett nagyon szép mesét közlünk. Írója Vincze Orsolya a Kolozs megyei Nagykapusról, aki akkor volt 15 éves, mikor ezt a mesét küldte a Csukás István meseíró pályázatunkra. A szép meséhez szép rajzot ismét Csenge készített, véleményt pedig Tekei Erika fogalmazott meg róla. Ehhez kiegészítésként már csak egy aranyos versikét osztunk meg a meseles oldalról, amit egy 4 éves magyarországi kislány mond el nektek.
A kislány, aki tündért mentett
Manapság az emberek nem hisznek a csodákban és a varázslásban. Régenz emberek segítségére ott voltak a tündérek, akik varázstudományukkal oldották meg a gondokat. Mára a tündérekre csak mint mesebeli lényekre gondolunk. A gyerekek a meséskönyvekből ismerik és ha hisznek is bennük, ahogy nőnek, annál kevésbé gondolják őket létező lényeknek. Ám,ha jobban körülnézünk a világban, rájövünk, hogy a varázslatos tündérek itt élnek közöttünk. Az egyetlen dolog amit tennünk kell, nyitott szemmel járni és figyelni. Így történt ez egy kislány életében is. Ursula a szüleivel nemrég költözött egy kisváros talán legeldugottabb utcájába. Az új otthonuk egy takaros kertes ház volt. A háztól nem messze volt egy park,a szomszédban pedig egy rozoga házikó állt,elhanyagolt kerttel. Ursula kíváncsi természetű volt,szeretett felfedezni. Egyik nap megkérdezte az anyukáját, mielőtt iskolába indult : -Anyu,a szomszédunkban nem lakik senki? -Úgy tudom,egy idős néni lakik ott. Elég zárkózott típus. -Biztos egyedül érzi magát…-mondta Ursula és kilépett az ajtón. Kicsit izgult,hogy új iskolába fog járni. A tanító néni bemutatta őt az osztálynak,a gyerekek kedvesen üdvözölték. Szüneten a padja köré álltak. Az egyik fiú megkérdezte tőle: -Te a park melletti házban laksz,ugye? A szomszédban a gonosz banyával? -Ott lakom. De miért hívod így a nénit? –érdeklődött Ursula. -Nem is hallottad még? Azt mondják embert eszik. Mindenkit elüldöz maga mellől, ezért laknak kevesen arrafelé. Lehet téged is meg akar enni… – mesélte a fiú. -Ez igaz!Sosem jön ki a házból,mert a főzeteit kotyvasztja. Szerintem boszorkány.-mondta egy lány. -Ragyás arca van és utálja a gyerekeket. Ursula egy ideig csak hallgatta őket. -Hé!Honnan tudjátok? Láttátok valaha azt a nénit? -Nem. -Akkor meg honnan veszitek ezeket? -Mindenki ezt beszéli a városban – mondták. -Butaság…-motyogta Ursula. Miközben hazafele ment az iskolából,eleredt az eső. A parkon át haladva nyávogásra lett figyelmes. Kinézett az esernyője alól és az egyik fán egy csuromvizes macskát vett észre. Próbálta lehívni a rémült állatot,de az nem mászott le. Tehetetlenségében Ursula hazarohant segítségért,de nagyon meglepődött, mikor a lakásban egy cetlit talált a konyhapulton: „Kicsim, ma később érünk haza. A hűtőben találsz ebédet”. A kislány nem is tudta kihez forduljon segítségért, aztán egyszer csak kirohant a házból és a szomszéd néni kapuja előtt állt meg. Kis hezitálással kinyitotta a kertkaput és lassan odament a bejárati ajtóhoz. Nem félt,mégis az iskolában hallottak cikáztak a fejében. Végül nagy levegőt vett és kopogott. Senki sem nyitott ajtót. Várt egy kicsit,majd benyitott. Amint átlépte a küszöböt szembetalálta magát a nénivel,aki rosszallóan nézett rá. Nem volt ragyás,csak ráncos és
meglehetősen alacsony. Az öregasszony ráförmedt: -Mit gondolsz,hogy csak úgy hívatlanul bejössz más házába?! Mit akarsz? -Elnézést kérek. Csak azért jöttem,mert egy cica a parkban fennrekedt egy fán. A szüleim nincsenek itthon,és nincs ki segítsen – mondta Ursula. -Azt hiszed én tudnák bármit is tenni?Menj haza – készült becsukni az ajtót. -Kérem szépen! Valamit tennünk kell!- kérlelte a kislány. A néni gondolkodni kezdett, majd arca megenyhült és így szólt: -Jól van…Mutasd azt a macskát! A zuhogó esőben elsiettek a nagy fához, ahol a macska volt. A néni felnézett a fára,majd a kislány esernyőjére vetett egy pillantást. -Add ide-mondta. Ursula átadta sárga esernyőjét. Az öreg néni forgatni kezdte, majd a nyelével felfele feldobta a levegőbe és az ernyő lebegett. Felemelkedett egészen a macska mellé. A cica beleugrott az ernyőbe, azzal leereszkedett a nénihez. Ursula ámuldozva nézte végig, majd kivette a cicát az esernyőből, megsimogatta és elengedte. A néni visszaadta az ernyőt és szó nélkül elindult hazafelé. – Köszönöm, hogy segített megmenteni a macskát! A néni megfordult és csak annyit mondott: -Nincs mit. Az öregasszony arcáról a ráncok tűnedezni kezdtek, mintha megfiatalodott volna. Ursula még kíváncsibb lett. Utána ment. -Mit akarsz még?- kérdezte a néni. -Maga tud varázsolni, igaz? -Badarság…-mondta a néni és próbált mogorvának látszani,de igazából boldog volt. -Nem badarság, láttam amit láttam. Az utcán ballagtak,az öreg néni nem szólt, Ursula viszont ki akarta deríteni az igazat. -Nekem elmondhatja…Nem árulom el senkinek. A többi gyerek folyton gonosz boszorkaként említi,de én nem hiszek nekik. Nem hiszem, hogy megenne bárkit is. Valami bántja,ezért szomorú,nem? Őszinte szavaival megenyhítette a néni szívét: -Te egy igazán okos kislány vagy. Hogy hívnak? -Ursula vagyok. Magát hogy hívják? -Az én nevem Sermeris. -Nagyon szép, bár ilyen nevet még nem hallottam. Már nem is törődtek az esővel útközben. Sermeris behívta a házába Ursulát. Leültek és beszélgettek: Mondd, hiszel a tündérekben? – kérdezte Sermeris. -Mindenki azt mondja nem léteznek. Szerintem léteznek csak rejtőzködnek. De ennek van valami köze ahhoz, amit a parkban csinált? -Hát, ha már láttad ami ott történt,elmondok neked valamit. Megbízhatok benned? Ursula bólintott. -Nos,Ursula. Én egy tündér vagyok. De legtöbben Gonosztündérnek hívnak. -Tündérnek tetszik lenni? De nincs is szárnya!? -Nyugodtan tegezz. Ami a szárnyamat illeti, nem minden tündérnek van. Ezt csak a könyvek mondják. -Te egy öreg tündér vagy? -Több mint száz éves vagyok de nem emiatt nézek ki öregasszonynak. A valódi külsőm más. Mi tündérek nem öregszünk,csak akkor,ha a varázslataink félresikerülnek. Nekem sosem ment igazán a varázslás, minden jótettem balul sült el,ezért nem köszönte meg senki a segítségemet. De mikor te köszönetet mondtál,amint látod,kicsit fiatalodtam. Hála neked. -Lehet eddig nem álltál jól hozzá a dolgokhoz, így a varázslatod sem sikerült. -Talán így van. A tündéreknek az a dolguk,hogy az embereken segítsenek. A sok kudarcom után felhagytam a varázslással és ebben a házban húztam meg magam.-mondta Sermeris. -Ha akarod,segítek visszaszerezni a fiatalságodat.- ajánlotta fel Ursula. – Köszönöm. Beszélgetés közben Ursula megfeledkezett arról, hogy a szülei biztosan hazaértek és aggódnak érte. Otthon elmesélte hol volt. Másnap elment Sermerishez és rávette, hogy járják be a várost és segítsenek ahol kell. Először egy család szorult segítségre, akiknek a háztetejét megrongálta egy letört faág. Ursula mosolyogva biztatta Sermerist, aki kissé bizonytalanul látott neki a varázslásnak. Pillanatok alatt mindent helyrehozott. A köszönet sem maradt el és Sermeris fiatalabb lett. Nem is nézett már ki vénségnek. Aznap Sermeris megmentett egy szülinapot ahol tönkrement a torta, helyrehozott egy autót, aminek behorpadt az oldala és segített megkeresni egy feledékeny, öreg bácsi szemüvegét. Sermeris nagyon boldog volt, hogy most már tud jól varázsolni. Ursula szülei nem akartak hinni a szemüknek. Idővel Sermeris egyre többet segített a városban. Végül visszanyerte fiatalságát és egy tizenöt évesnek kinéző tündérlánnyá vált. -Nagyon szép vagy Sermeris.-ámuldozott Ursula. -Ezt csakis neked köszönhetem.-mondta Sermeris. Ezek után Ursula és Sermeris örök barátságot kötöttek egymással. Sermeris lett a város tündére. Egy napon az emberek összefogtak és felújították Sermeris házát. Így történt,hogy a kitaláltnak hitt tündérekben végre hittek az emberek.
Tekei Erika: Az előítélet nem érvényes tapasztalatra támaszkodik, sőt a bármilyen tapasztalatot megelőző ítélet ez, amely általában negatív sztereotípiákból táplálkozik. Az előítélő rosszat gondol valakiről, akit valójában nem is ismer, soha nem beszélt vele, nem tudja, mit érez az a másik, és nem is igazán kíváncsi rá, még az is megeshet, hogy soha nem is látta. Aztán a sok kitalált rosszat tovább mondja másoknak is, és az előítélet terjedni kezd, mint valami járványos betegség, egyre többeket fertőz meg, és néha szörnyűséges következményei lehetnek. Mint például az évszázadokon át tartó boszorkányüldözések, boszorkányperek, borzalmas vallatások, kínzások, embertelen büntetések voltak, melynek áldozatai akár gyerekek is lehettek, de általában szegényebb nőket sújtott. Az évszázadokkal ezelőtti teológiai tanítás demonológiája szerint a boszorkányok a bukott angyalokból lett ördögök földi hívei, tűzzel-vassal irtandó eretnek szekta képviselői, és sajnos Európában csak a 18. század végére sikerült a nemzeti törvénykönyvekből kiiktatni a boszorkányüldözést. Később, a 19-20. századi boszorkányperekben a boszorkányság vádját már rágalmazásnak minősítette a bíróság, és a rágalmazókat ítélték el. Orsi meséjének Sermerise, boszorkánytündére is ilyesféle előítéletek áldozata hosszú éveken át, amíg a jólelkű, okos Ursula meg nem szabadítja. Mert magányos idős néniként tengeti napjait, mert rozoga a háza és gondozatlan a kertje, az emberek nem arra figyelnek, hogy esetleg segítségre szorulna, hanem azzal gyanúsítják, hogy embereket eszik, rejtélyes főzeteket kotyvaszt, utálja a gyerekeket és ragyás az arca. Pedig ha eléggé odafigyelnének rá, találkozhatnának a csodával. A kislány, aki hisz a csodákban, a végén megmenti és megfiatalítja a tündért, aki a mindennapjainkban szükséges, modern csodákat visz véghez, és boszorkányégetés helyett végül a közösség tagjai is segítségére sietnek.
Így kellene odafigyelnünk egymásra, és akkor mindenki észrevenné, hogy igenis vannak csodák.
