A másik Télapó
– Apu, te most ideülsz a ládára! 
– Dehogy ülök! Eszem ágában sincs! 
– De amikor játszunk! 
– Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm? 
– Mert te leszel a szegényember. Na persze – gondolom -, mi sem jellemzõbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek. 
– És te mi leszel? 
– Én a Télapó. 
Ez nagyszerû! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok. 
Télapó elõrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó. 
– Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod – mondom bizakodva. 
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti. 
– Milyen puttonyom? 
– Amiben az ajándékokat hozod. 
– Ááá – nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik! 
– A másik? Melyik? 
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja… mit mondja?!… sziszegi: 
– Ebben a zsebemben – a jobb zsebére üt – van a jég meg hó – a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek – egyik mellényzseb -, ebben van a dér – másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni. 
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitõl minden kitelik. 
A konyhában érezhetõen csökken a hõmérséklet, a födõtartón egy piros födõ fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem. 
– Még szerencse, hogy nincs több zsebed – mondom, és vacogok egy kicsit. 
– Ne beszélj annyit, szegényember – süvíti Télapó -, mert kieresztem a jégt és a hót. 
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek. – Ha ezt elõre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebébõl elõzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evõeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá – megannyi tûszúrás – hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva – már amennyi kilátszik belõle a hóból. 
– Látom, szegényember, súlyosan fázol – mondja elégedetten Télapó. 
– De még milyen súlyosan – motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak. 
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom – gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc: 
– Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tõled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok! 
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kõdarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet. 
– Na várj – mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. – Az inge zsebébe nyúl. 
– Mi az? 
– Téli csillagok. 
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívérõl nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyû! 
– Ez nagyon szép tõled, Télapó – vacogom maradék erõmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. 
Lép felém egyet. 
– Mit is mondtál, mibõl raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen? 
– Rõzsébõl – nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai. 
– Azt is hoztam! – kiált Télapó. 
– Mit? 
– Rõzsetüzet. 
– Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed? 
– De-de! – mondja büszkén, és megfordul. 
Tényleg! A farzseb! Kedves szülõk, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek! 
Elõveszi a farzsebébõl a rõzsetüzet, elém rakja.

Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rõzsetûz. A szegényember mohón elõrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslõ fényben dereng. 
– Te nem fázol, Télapó? 
– De, egy kicsit én is. 
– Akkor gyere közelebb. 
Közelebb jön, leguggol a tûz mellé, õ is a láng felé tartja a kezét. 
– Jó meleg – mondja. 
– Ühüm – bólint a szegényember. 
Melegszenek.