Mai mesénk írója, Bántó Koppány 2018-ban, a mese megírásakor, VIII. osztályos volt a szilágysámsoni Szikszai Lajos általános iskolában. Elsőként küldte be meséjét és a legnagyobb pontszámot érte el vele. Meséjét Pop Csenge illusztrálta. Ez után hallgassatok meg két Katicabogár- dalt, hiszen Katalin nap van
Mátyás kapitánya
Egy szerényen berendezett szobában nagyapó hintaszékét öt-hat kisgyermek veszi körül. — Mesélj nekünk valamit nagyapó! – mondja az egyik izgő-mozgó kisgyermek. — Úgy sincs más dolgom. – dünnyögte ő. Megtöltötte pipáját, aztán rákezdett. — A mai mesém két gyermekről szól, úgy tíz-tizenegy esztendősök lehettek, de biz nekik már dolgozniuk kellett, mivelhogy elég korán elárvultak. Édesanyjuk éjt nappal alá téve robotolt, de még így is alig-alig alakult ki a mindennapi betevőjük, ezért ők is napszámra kényszerültek. — Azon az őszön nagyon korán elkezdett havazni Kolozsvárott, ha jól emlékszem – mondta nagyapó – így november közepe lehetett mint most, de már vagy húsz centi hó leesett. Hát a két fiú örült is a télnek, meg nem is, mert csizmájuk nem volt, nadrágjuk foltos, szakadt, kabátjuk meg olyan kicsi volt, hogy alig tudták begombolni. Még szerencse, hogy a hajuk szinte hátközépig ért, így legalább védte a fülüket. A fiúk nem sokat törődtek a hideggel, mert így legalább munka helyett kimentek a Szamos partra ahol a fűzfa kardjaikkal órák hosszat vívtak. — Azon a téli délután is épp a folyó parton kardoztak, amikor azt vették észre, hogy egy náluknál valamivel kisebb, de sokkal jobban öltözött fiúcska nézi őket. Ekkor udvariasan rájuk köszön, és megkérdi, hogy beszállhat-e ő is a játékba? A fiúk örülnek a játszótársnak, de látva, hogy mennyire jól öltözött, szinte vadonatúj a csizmája, és nemcsak kucsmája, de még kesztyűje is van, egész feldühítette őket. Talán neki az éhség nem is marja úgy a gyomrát mint az övéket, az örömük szinte haragba váltott. Gondolták, hogy csak hadd jöjjön, majd jól elverik a botkardjukkal. Pedig ez a kisfiú csak egy kis társaságra vágyott. Egy-két csapás után kiderült, hogy a fiúcska hiába volt kisebb náluk, bizony sokkal ügyesebben forgatta a kardot. — Ki vagy te, hogy ilyen jól forgatod a ” kardot”, és milyen furcsán beszélsz, nem úgy mint a többi gyerek akiket ismerünk? A gyerek ezt válaszolja: — Mátyásnak hívnak, és itt lakom nem messze. Gyertek el hozzám! Az édesanyám és a nevelőim biztos nem bánják. — Nevelőid?! – kérdezték csodálkozva. — Igen, van aki kardot forgatni és a hadviselés fortélyait tanítja, van aki nyelveket, és van aki a tudományokat. — Te több nyelven is beszélsz, és mindenféle tudományt is tanítanak neked? — Igen. Gyertek el hozzám, úgy sincsenek korombeli játszótársaim. — Hááát, nem igazán tudunk menni, mert édesanyánk mindjárt jön haza, hátha hoz egy kis kenyeret és egy csupornyi tejet, mert tegnap este óta nem ettünk. Azt a kis ételt ami a tegnap vacsoráról megmaradt, odaadtuk a kisebb testvéreinknek. — Ti naponta nem háromszor esztek? – kérdezte csodálkozva Mátyás.
— Nem, van úgy, hogy egyszer sem. — Gyertek el hozzánk, a szakácsnő csomagol nektek valami eledelt. Hát a gyerekek egy kicsit ódzkodtak, de az éhségük nagyobb volt a szégyenérzetüknél. Mennyire örült a három kistestvér mikor hazaértek a sok finomsággal. Azon a télen szinte naponta találkoztak a gyerekek, és abban a szép nagy házban amit eleinte olyan csodálattal néztek, nemcsak a kardforgatást gyakorolták együtt, hanem még nyelveket és mindenféle tudományt. Bármennyire is hosszú volt az a tél, merthogy csak április végén olvadt el a hó, a három fiúnak csak egy pár napnak tűnt. Nemcsak a két fiú tanult Mátyástól, hanem Mátyás is gyakran meglátogatta a fiúkat, ahol döbbenten látta milyen szegénységben élnek az emberek, és meghökkent azon, hogy a szegények mennyire ki vannak szolgáltatva a gazdagoknak. Akkor megfogadta a barátainak, hogy ha felnő, minden erejével azon fáradozik, hogy egyformán legyen megítélve minden ember. Ekkor az egyik kisfiú meg is jegyezte viccesen: – Te leszel Mátyás, az igazságos! Ahogy javult az idő és elolvadt a hó, a fiúknak biz napszámba kellett menni. Egyik este épp a munkából vánszorognak haza fáradtan, amikor elrobog mellettük egy hintó amit vagy tíz fegyveres vitéz kísér. Észreveszik, hogy az egyik lovas aki fiatal kora ellenére szinte teljes harci díszben pompázik, az ő kis barátjuk, Mátyás. Ekkor tudatosult csak bennük igazán, hogy mekkora is a különbség kettejük között. Bármennyire is szeretnék, ők a szegény származásuk miatt sohasem viselhetnek kardot, nem ölthetnek magukra páncélt, és nem lovagolhatnak úgy, mint ezek a vitézek. Telt-múlt az idő, talán már húzszor is elolvadt a hó és újra kitavaszodott, a fiúcskák felnőttek és családot alapítottak. — Hohó! – szinte kiáltotta nagyapó. – Most jut csak eszembe, még nem is mondtam, hogy hívták a gyerekeket. Az egyiket Pistának, a másikat Jánosnak. A mi Jánosunk épp az út mentén kaszálta le a heti robotot a földesúrnak, amikor meglát egy gyönyörű hintót, amit négy paripa húz. De biz a hintó után rögtön megjelenik nyolc-tíz lovas, akik törökül ordítva, kardot rázva megtámadták a hintót, amiben a király legkedvesebb kuzinja, dajkája, és két úri hölgy utaztak. Ekkor Kolozsvár irányából megjelent Szalontay nagy úr három fegyveressel, hogy megmentse az utazókat. De biz a törökök kétszer annyian voltak és percek alatt fölülkerekedtek a magyar vitézeken. Az ellenség már csak pár lépésre volt a hintótól, mikor János azt gondolta magában: – Hát ezt nem hagyhatom! Ma ezeket az úri hölgyeket, holnap talán az én feleségemet és gyerekeimet rabolják el.- Kaszáját perdítve, fordulva jobbra vágott, balra vágott, csak úgy dőlt a török. A levágott törökök kardjaiból mindkét kezébe fogott egyet-egyet, és úgy rontott a többi töröknek, hogy aki élve maradt közülük, az is sebesülten menekült el. János is több sebből vérzett, a fején a szeme fölött is egy hatalmas vágás éktelenkedett. Szalontay emberei közül kettőt meg is öltek, ő is alig tudott elmenekülni. A hölgyek a hintójukban sikoltoztak, az ajtót bezárták, a sötétítőt behúzták, hogy ki se lássanak. Híre ment a dolognak, a király hívatta is nemes Szalontay urat, hogy jutalmazza meg, mivel az ő embereit találták holtan a törökök mellett és mindenki azt hitte, hogy ő volt a megmentő. Szalontay kapzsi ember lévén nem is tiltakozott a jutalom ellen, sőt egyre inkább hangoztatta, hogy milyen bátor hőstettet vitt végbe, nem sejtve azt, hogy a dajka bizony félszemmel kikukucskált a besötétített hintóból, és szinte az egészet látta. Gondolta, elmondja a királynak. A királyt bizony erősen bosszantotta a dolog, hogy valaki a más érdeme után felveszi a jutalmat, és gondolta utána jár az esetnek. Nagy lakomát csapott amelyre Szalontay uram is hivatalos volt. Amint ott nagyban lakmároztak, a király vacsora közben berendelte Jánost is. Szalontay úrnak bizony majdnem torkán akadt a falat, gondolván, hogy ez a paraszt nem érti, egyből latinul kezdett el társalogni, megpróbálva még menteni a menthetőt. Igazából csak akkor döbbent meg, amikor János is megszólalt latinul. Ezen még a király is erősen elcsodálkozott. Ekkor nézte meg jobban Jánost, aki egy magas, szálas ember volt, a sok munkától kissé meggörnyedt, de a szeméből becsület és értelem sugárzott. — Kitől tanultál így meg kardot forgatni? — Hát királyuramtól. — Tőlem? — Úgy ám, felségedtől. Ekkor ismerte fel a király az ő egykori játszópajtását. Ezután tisztázták, hogy is történt az eset, és így szólt a király: — Szalontay uram! Megbocsájtom a hazugságodat, add át a jutalmadat Jánosnak, és kérj tőle az úrak előtt bocsánatot. — Felséges uram, én ettől a paraszttól?! — Ő már többé nem paraszt – mondta a király – nemesi rangra emelem és két falvadat neki ajándékozom! Szalontay úrnak nem tetszett a dolog, de féltette az életét, meg hát hazudott is. És, hogy János ilyen jó kardforgató volt, a király megtette kapitánynak. Ezután sok csatában részt vett a király oldalán, szinte rettegve mondta ki minden török a nevét. —Nagyapa, te ismerted Jánost? Az öreg nem szólt semmit, csak végigsimított a vastag hegen a szeme fölött, és mélyet szívott a pipájába.