Reményik Sándor:

Nagypénteki szertartás

Ágyam fölött, a feszület fölött 
Karácsonytól egész Nagypéntekig 
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág. 
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!) 
Hű zöldje végül mégis elkopott 
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott. 
Éreztem: nálam tovább nem marad 
Nem bírja lelki szárazságomat, 
S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki. 
A kemencében énekelt a tűz, 
Zsoltároztak a lángok lelkei. 
A száraz ágat helyéről levettem, 
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, – 
S a tüzes kemencébe bevetettem. 
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata 
Elborította rögtön a szobát. 
A száraz ágból kiröppent a lélek, 
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek, 
És hittem én is: hátha mégis élek…

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta 
Barkáját kedves kéz által nekem, 
Hogy a szent főnek új dísze legyen. 
Az ólomszínű éji ég alatt 
Langyos, ébresztő áramlat haladt, 
És gyermekkorom ölén, a hegyen 
Rügyet bontott a borostyánbokor.

Kolozsvár, 1929 március 30.

Babits Mihály:

Csillag után

Ülök életunt szobámban, 
hideg teát kavarok… 
Körülöttem fájás-félés 
ködhálója kavarog. 
Kikelek tikkadt helyemből, 
kinyitom az ablakot 
s megpillantok odakint egy 
igéretes csillagot. 
Ó ha most mindent itthagynék, 
mennék a csillag után, 
mint rég a három királyok 
betlehemi éjszakán! 
Gépkocsin, vagy teveháton – 
olyan mindegy, hogy hogyan! 
Aranyat, tömjént és mirrhát 
vinnék, vinnék boldogan. 
Mennék száz országon át, míg 
utamat szelné a vám. 
„Aranyad tilos kivinni!” 
szólna ott a vámos rám. 
„Tömjéned meg, ami csak van, 
az mind kell, az itteni 
hazai hatalmak fényét 
méltón dicsőíteni.” 
Százszor megállítanának, – 
örülnék, ha átcsuszom: 
arany nélkül, tömjén nélkül 
érnék hozzád, Jézusom! 
Jaj és mire odaérnék, 
hova a csillag vezet, 
te már függnél a kereszten 
és a lábad csupa seb, 
s ahelyett hogy bölcsőd köré 
szórjak tömjént, aranyat, 
megmaradt szegény mirrhámmal, 
keserü szagu mirrhámmal, 
kenném véres lábadat.