Nagyszerű idők, vicces történetek – Nánó Csaba • 2017. március 22-én, az ErdélyiNaplo.ro oldalon megjelent írásával emlékezünk és hajtunk fejet egyben az aradi vértanúk előtt.

Tragikus végkifejlete ellenére a 169 évvel ezelőtt kitört szabadságharcban is megestek az utókort megmosolyogtató történetek. Íme egy csokorra való anekdota Farkas Emőd Az 1848–49-i szabadságharc anekdotakincse című könyvéből, amely először a Rózsa Kálmán és Neje Könyvkiadó és Könyvnyomda Rt. gondozásában jelent meg 1911-ben.  

Petőfit Bem apó annyira szerette, hogy a „fiának”, ez pedig őt „apámnak” nevezte. Az öreg egy fekete szőrű, lusta, vén paripát ajándékozott a költőnek Nagyszebenben. Nyilván azért ajándékozta meg ilyen vén csatalóval, hogy el ne ragadja vagy le ne vesse kedvenc költőjét. Amikor Bem apó Lugos alatt hadi szemlét tartott, vágtatva jött ki a városból törzskarával. Kíséretében volt Petőfi Sándor is az ő lusta paripáján, amely azonban – a többitől kedvet kapva – szintén vágtatott. Bem apó csodálkozva látta, hogy egyszerre milyen fürge lett az öreg csataló. Mosolyogva fordult Petőfihez, és franciául így szólt: – Látszik, hogy költőt visz, Pegazus lett belőle!

Orosz süveg Kossuthnak

Komárom alatt a június 21-i csatában vagy ötven oroszt fogtak el a honvédek, s Görgei elé kísérték, aki főleg azért jött oda, hogy meggyőződjék az orosz betörés igaz voltáról. Mikor aztán felálltak előtte a fogoly oroszok, az egyiknek a fejéről levette a medvebőrös süveget, és honvédcsákót nyomott a helyébe. Aztán az orosz süveget bepakoltatta, s futárral elküldte Kossuth Lajosnak. – Jelentem a kormányzó úrnak – szólt a megérkezett futár –, hogy ilyen süveg alatt sok ezer főt láttunk. – Rövidítsék meg egy fejjel őket! – ajánlotta neki a kormányzó.

Ó, hogy még éjjel sem tudnak nyugodni!

Egy Kossuth-huszárcsapat éjfél után érkezett Torda városába, s jelentkezni akart báró Kemény Farkas őrnagynál. A kapu zárva volt, de a huszár könnyen feltalálta magát. Megkocogtatták az őrnagy ablakát. Nagy sokára kinyílt, és hálóköntösben egy álmos fej kandikált ki rajta. – Mit akarnak? – szólt rá mérgesen a huszárokra. – Jelentjük alássan, őrnagy úr, megérkeztünk. – Ó, hogy még éjjel sem hagynak nyugodni – kesergett a báró. – Nem bizony, őrnagy úr – felelte egy Csató nevű víg huszár –, mert katonák vagyunk. A báró nem szólt, csak nagy mérgesen becsapta az ablakot az orruk előtt. – No, ez is jobb lett volna kisasszonynak, mint katonának! – morogták a huszárok. Hanem a kényelmes mágnásból csakhamar igazi csataoroszlán lett, s főleg neki köszönheti a nemzet, hogy Bem apó a piski-i hidat elfoglalta.

Nem kell az okosabb!

A vízaknai, szerencsétlen végű csatában, amelyben Petőfi is részt vett, a maroknyi honvédsereg rendületlenül állta az ötször nagyobb osztrák sereg tüzét. Báró Puchner többször lőtávolba jött, s a tüzérek le akarták lőni. Ezt azonban Bem apó megtiltotta nekik. – Ne lőjetek rá – mondta –, mert helyette majd okosabbat küldenek, akivel aztán nem lehet olyan könnyen elbánni!

Az ellenség nem tudja!

– Mi jut eszedbe? Töltetlen puskával menni az ellenségnek? – mondá az egyik nemzetőr a másiknak a szabadságharcban. – Csitt! Hisz az ellenség nem tudja!

Koccintsunk-e a sörrel?

Kevésbé ismert forradalmi történetek után lássuk, miért van az, hogy „magyar ember sörrel nem koccint.” Ez a hagyomány is a szabadságharchoz kapcsolódik: a legenda szerint az aradi vértanúk kivégzésénél az osztrákok sörrel ünnepeltek, koccintva győzelmükre, a magyar pedig öntudatosan így tiltakozott a megtorlás ellen. A honvedelem.hu portálon bukkantunk rá arra, valójában mi is történt. A legenda valóságalapjára semmilyen bizonyíték nincs. Egyetlen történeti forrásban sem bukkan fel a sörrel koccintók alakja. Katona Tamás történész szerint egyetlen olyan ábrázolás létezik, amelyen az osztrákok alkohollal ünneplik a győzelmüket, de akkor is keskeny pezsgőspohár van a kezükben, nem söröskorsó. Hermann Tamás történész már a városi legenda eredetére is tud egy lehetséges választ: szerinte a tiltás abból az időből származhat, amikor tömegesen elterjedt a sörfogyasztás hazánkban. Miután ez jelentősen rontotta a borkereskedők üzleti tevékenységét, ők találhatták ki a hazafias történetet, hogy egy kis ellenkampányt csináljanak a söröknek. Miután sem a legenda keletkezésének időpontját, sem az okát nem tudja senki a mai napig meghatározni, az mindmáig tartja magát. Beszélnek egy 150 éves „elévülési időről” is, amely után már szabad koccintani, ez 1999-ben járt le. Egyesek szerint a mítosznak ez a része éppen a sörforgalmazókhoz köthető, akik ezzel a gerillamarketinggel igyekeztek semlegesíteni a számukra bosszantó hagyományt. Akár így, akár úgy, a „tiltáshoz” a mai napig is − főleg az idősebb generáció tagjai − tartják magukat. Egy 2005-ös felmérés szerint a magyarok 55 százaléka nem volt hajlandó sörrel koccintani, sőt, egy évvel később létrejött a Sörrel Nem Koccintunk Mozgalom is. A címben feltett kérdésre tehát óvatos válaszunk az: koccinthatunk, de csak mértékkel.

(Ez a cikk az Erdélyi Naplóból származik: https://erdelyinaplo.ro/szabadido/nagyszeru-idok-vicces-tortenetek#)