TÚRMEZEI ERZSÉBET: NAGYSZOMBAT REGGEL

Nagypéntek este az ég feketére 
vált, s hullt a könnye , mint a zápor. 
Mosta a kormot, szennyet, port a fákról, 
mint szivünkről a vétket Krisztus vére. 

Ma reggelre már kicsi ablakok 
nyíltak rajta, egyre több kéklő ablak. 
Sugarak törtek át, és simogattak 
rügyet , bimbót és új akaratot. 

Minden azt hirdeti: húsvét lesz holnap. 
A madarak új himnuszt gyakorolnak, 
és a világ könnyben tisztulva várja, 

hogy legyen átoknak , halálnak vége, 
hogy felragyogjon Krisztus dicsősége, 
felzendüljön húsvét hallelujája.

 

Reményik SánorEmmaus felé

Árkosy Lajosnénak

A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt…
Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!

Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által,
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. –
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt – és célhoz ért.

Kolozsvár, Hója-erdő, 1921 nagyszombat estéjén