A Magyar Szórvány Napja

November 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának évfordulóját 2011-ben az RMDSZ a Magyar Szórvány Napjának javasolta és minden évben meg is ünnepeltük.
2015-től, a magyar parlament döntése értelmében „a Magyar Országgyűlés a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősségnek megfelelve november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napját, a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítja”.

E kiemelt jelentőségű napra figyel a közmédia is.
November 15-én, vasárnap egész napos tematikus műsorfolyammal hívják fel a figyelmet a szórvány magyarság életére, lehetőségeire és helyzetére. Az M1, a Duna, a Duna World csatornákon, valamint a Kossuth Rádió műsoraiban és www.mediaklikk.hu-n is a szórványban élő magyarságé lesz ez a nap. Hét külhoni régióból több tucat határon túli tudósító készítette közel egy hónapon keresztül az anyagokat. „A forgatások kapcsán közel száz riportot mutatnak be november 15-én. Negyven településről készült bemutatkozó kisfilm, miközben igyekeztünk feltérképezni azokat az embereket is, akik a szórvány területeken tesznek a magyarság fennmaradásáért. Róluk mintegy húsz miniportré készült, amelyekben nem csupán arcélek rajzolódnak ki, hanem a szórvány területek néhol felemelő, néhol csüggesztő hétköznapjai is.” – írják a műsorok beharangozójában.

Ezen bejátszások között lesz az is, amelyet a regionális tudósító csapat októben 28-án készített Szilágysomlyón az EMKE táblaavatóról,  a 130 éves EMKE kiállítás megnyitójáról és a Szederindácskáról!

Áprily Lajos születése napjára amlékezve

 

ÁprilyÁPRILY LAJOS

családi nevén Jékely (Brassó, 1887. november 14. – Bp., 1967. augusztus 6.): József Attila díjas  költő, műfordító, szerkesztő.

Elemi iskoláit Parajdon , majd Székelyudvarhelyen kezdte, tizenkét éves korában, 1899-ben családjával Kolozsvárra került. A református kollégiumban tanult, tanárai közt volt Kovács Dezső és Seprődi János. 1909-ben a kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerez magyar-német szakos képesítést. Nagyenyeden, majd a kolozsvári Református kollégiumban tanított magyar és német nyelvet és irodalmat. Első versét még 1905-ben névtelenül közölte az Egyetemi Lapok,  1909-ben Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban jelentkezett, Kovács Dezső azonban megrótta „modern” hangja miatt, mire a költő évekig nem kísérletezett újabb publikálással.  Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte verseit az Új Erdélyben, majd a Szászváros és vidéke, az Erdélyi Szemle, Napkelet, Zord Idő, Pásztortűz adott helyet írásainak, ekkor már elismert költőként.   Számos irodalmi társaság tagjává választotta . 1924-ben elfogadta Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett.  1929 őszén Budapestre távozott, ez a lépése megrendülést váltott ki tisztelői körében, de lelkében ő maga is nagyon megsínylette. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt, majd az idők újabb viharai visszavonulásra késztették.  A ” néma lázadó” költő, aki a sorssal nem csatázott ugyan, ám könyvei „gránit kriptabolt”-jába zárta sorsa furcsa titkait, önemésztő vajúdásait, amelyeket csak a természet csodálata enyhített. Nyolcvanadik születésnapja előtt még látogatást tett Kolozsváron, pár hónap múlva  Budapesten,  a hárshegyi szanatóriumban hunyt el..

Verseiből német, angol, francia, szlovák, román és lengyel nyelven jelentek meg fordítások.

Leszármazottai mai napig jelen vannak a művészi életben: fia Jékely Zoltán költő, író, műfordító volt, dédunokája, Péterfy Gergely ugyancsak József Attila-díjas magyar író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi tanár. Másik dédunokája Péterfy Bori szintén ismert énekesnő, színésznő.

Áprily Lajos: Vallomás

Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam,
én döbbent szemmel láttam itt a vért,
és nem lengettem omló barikádon
fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért
csak álmom volt, nem lobbanó vitám.
Rohamra nem harsogtam riadókat
jövő ködökbe zúgó trombitán.

S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,
sötét heggé simult minden dalon.
De mint a monda tóba fúlt harangja,
a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem,
titánok halnak, tornyok rengenek.
Ahol világtraverzek összedűlnek,
a vers, a versem, hogyne halna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
A hűlt sorok megannyi érckoporsó,
s a könyv, a könyvem, gránit kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak,
a mély megkondul mintha vallana
s a bolt alól harangtisztán kicsendül
s magasra száll az ember dallama.

Emlékezés Kobzos Kiss Tamásra

Kobzos Kiss Tamás énekes, zenész, zenepedagógus, aki a Báthory Napoknak is volt vendége, november 8-án eltávozott az élők sorából. Balázs Ádám szavaival emlékezünk rá:

Az „Örömadó”

Kobzos Kiss Tamás halálára
Balázs Ádám
 2015. november 12. 
Néhány olyan személyes emlék fölvillantásával szeretnék emlékezni Kobzos Kiss Tamás Kossuth- és Liszt-díjas előadóművész-zenepedagógusra, amelyek megidézik kivételes sokoldalúságát, tehetségét, emberi nagyságát.
Amikor 1983-ban Varjúvári legenda címmel Kós Károly-emlékestet rendeztem az Egyetemi Színpadon, szerettem volna, ha elhangzik az Attila királyról ének című Kós-ballada is. Az Irodalmi Színpadon akkoriban Koncz Gábor előadásában hallható volt a Toldi, amelyben kobozzal közreműködött Kiss Tamás is: Ilosvai Selymes Péter énekeit adta elő csengő, tiszta hangon, jól artikulálva, szuggesztíven. Azonnal fölkértem, hogy zenésítse meg a Kós-balladát, amely azután estünk egyik fénypontja lett.
A nyolcvanas évek végén Szabó András előadóművésszel és Kobzos Kiss Tamással hármasban gyakorta fölkerestük ma már nem is létező országok (Jugoszlávia, Szovjetunió) magyar kisebbségeit. Régi magyar zene, régi magyar vers című összeállításunkat rendkívüli érdeklődés övezte Újvidéktől Lendváig, Beregszásztól Viskig. Természetesen ügyszeretetből, honorárium nélkül utaztunk, hiszen a kisebbségekkel való kapcsolattartás a „tiltott” kategóriából éppen csak átkerült a „tűrt”-be – „támogatásról” még nem lehetett szó.
A rendszerváltás után mint diplomata többször is bevezethettem önálló estjeit: Balassi Bálint-műsorát a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben, 1848-as estjét a párizsi Magyar Katolikus Misszióban. Nemcsak szuggesztív előadóművész volt, de elmélyült zenetudós és nagy hatású pedagógus is, hiszen több generációt tanított kobozra az általa igazgatott Óbudai Népzenei Iskolában, majd a Zeneakadémián.
Nemzeti elkötelezettsége magától értetődő természetességgel párosult európai műveltségével: Bécstől Avignonig rendszeresen koncertezett. Nemcsak régi magyar és európai zenei együttesek tagja volt, de avantgárd színielőadásokon is fellépett, sőt Törökországban és Japánban is jelentek meg lemezei. Egyszer megmutatta gyűrött útlevelét: már nem volt hely benne több pecsétnek.
Mindig át tudott lényegülni, ha idegen nyelveken énekelt: beszéltem olyan nézőjével, aki Isztambulban nem hitte el, hogy nem török, vagy Aix-en-Provence-ban (a trubadúrok földjén!), hogy nem francia. Japánban „rajongói klubja” volt (lánya később az egyetemen japán szakot végzett).
Ugyanakkor, mint minden igazán kivételes tehetség, szerény volt, halk szavú, jó humorú. Ontotta a szóvicceket, hobbija a fényképezés volt.
Régi barátjaként, de a bukaresti magyar nagykövetség akkori diplomatájaként is, meglátogattam egy isten háta mögötti faluban, Pusztinán, ahol éppen moldvai csángó magyar gyerekeket tanított muzsikálni, énekelni. Visszavitte a megőrzött ősi dalkincset a tiszta forráshoz, ahonnan kapta egykoron, és ahol már-már elfelejtették a román tengerárban. Amikor végigmentünk a főutcán, minden gyermek magyarul köszöntötte: erre volt a legbüszkébb. Miközben a zsebében okcitán nyelvű daloskönyv lapult, mert dél-franciaországi koncertre készült. (Márpedig Pusztina látszólag messzebb van Avignon-tól, mint Makó Jeruzsálemtől…
Nyaralót vásárolt Gyimesközéplok Hidegség-patakán (a falu neve már önmagában költészet), ahol éppen úgy befogadták, mint Isztambulban vagy „Provansz daltelt mezein”. Nemcsak a „régi” magyar és európai muzsikát érezte ujjbegyében (nem „ujjbegyemben” éreztem, hanem a „kisujjamban van” – mondaná szóviccre éhesen), hanem a kortárs zenét is: egyik legutóbbi lemeze éppen mai költők általa megzenésített verseit gyűjtötte csokorba.
Amikor gratuláltam Kossuth-díjához, fanyarul megjegyezte: „Édesapám jobban megérdemelte volna, de őt Aczél mindig kihúzta.” Kobzos Kiss Tamás nyakas magyar kálvinistaként és művelt európai világpolgárként is meghallgatta édesapja, Kiss Tamás, a kiváló debreceni költő intelmét: „Légy te örömadó!”. Ahogyan édesapja kérte őt egykoron, Fiamnak, hangszereihez című versében:
„Pendítsd csak kobzod, citerád,
gitárod, lantodat,
valahol tört szemeket látsz,
meggyötört arcokat.
El kell találni, kit, mi bánt,
s kinek melyik való,
hangold arra a húrt, a fát,
légy te örömadó!”

Irodalmi kávéház

November 11-én, szerdán délután 5 órától az EMKE Magyar Házban:
Irodalmi kávéház
Téma: Mikszáth Kálmán regényeiről másképp
Várunk szeretettel mindenkit!

Felhívás ismétlése

 

Megköszönve minden eddigi adakozó támogatását, aki hozzájárult a gáznak az  EMKE Magyar Házba való bevezetéséhez,

megismételjük felhívásunkat, hátha akad még segíteni vágyó, akinek eddig nem nyílt rá lehetősége.

A munkálatok jól haladtak, hátra van még a mérőberendezések felszerelése és a beköttetés – amint erre az egész utcában sor kerül – és természetesen mindezeknek a kifizetése.

Aki tehát csak ez úton szerez tudomást róla és még bármilyen összeggel hozzá kíván és tud járulni, megteheti a következő hetekben a Csorgó utcai székházban, de. 9-12 óra között vagy a RO32 RZBR 0000 0600 0246 6818  lejes illetve a RO37 RZBR 0000 0600 1678 0630 forintos bankszámlaszámon.

Köszönjük!

A szervezet fontosabb tevékenységeit jeleníti meg