Józsa Mara : Katica a karácsonyfán

Józsa Mara : Katica a karácsonyfán

Eljött az ünnep reggele. Anya mindenféle finomsággal rakta tele a szépen terített asztalt: volt rajta frissen sült kifli, zsemle, vaj, lekvár, méz, szalámi, sajt, és egy tál friss zöldség. A gyerekek leginkább ennek örültek meg, s rögtön kiválasztottak maguknak egy-egy retket, paprikát.
– Ezek honnan vannak? – kérdezte Lili, a tenyerén hintáztatva egy vastag húsú paprikát. – A piacról hoztad? Én is szerettem volna elmenni veled.
– Nem a piacról – ingatta a fejét mosolyogva Anya. – Ezeket csomagoltuk újságpapírba. Emlékszel?

A gyerekek kórusban ujjongtak. Igen, emlékeznek. Milyen jó móka volt tépkedni a lapokat, és egyenként beletekerni a szép sárga és piros paprikákat, azután pedig gyengéden beigazgatni a fonottkosár öblébe. Anya akkor el is mondta nekik, hogy majd karácsonykor bontják ki őket, de lám, elfelejtették.
Jó étvággyal fogyasztották a reggelit, amikor Lacika felsikkantott.
– Itt valami mozog! – és ijedtében az asztal közepére dobta a paprikáját.
– Csak nem kukac van benne? – hajolt közelebb Apa. Felemelte a paprikát, és közelebbről szemlélgette.
Aztán szélesen felnevetett. A mutatóujját a paprika csumája alá dugta, és kiemelt egy álmos katicabogarat.
– Úgy látszik, ezt nézte ki téli menedéknek, és nem ébresztette fel a hidegzuhany sem, amivel Anya a paprikákat mosta. – kacagta fejcsóválva Apa.
Mind vele nevettek, és egymás után nyújtották az ujjacskáikat a bogárkának.
– Ha bál lenne, nagyon kapós lenne. – mondta a Nagymama.
Ki tudja, meddig tartott volna a móka, az adogatás, ha a kis katica meg nem unja. De így lehetett, mert egyszer csak megrebbentette a szárnyait, és felröppent. Egy ideig követni tudták az útját, de aztán hiába meresztgették a szemeiket, nem látták sehol a kis hétpettyest.
Elszontyolodva fordultak a reggelijük fölé, de már nem nagyon volt kedvük folytatni.
– Olyan aranyos volt! – dünnyögte Nórika. – Sose fogjuk megtalálni!
– Az nem biztos! Majd mindenki körbejár a lakásban, és meglásd, előbb-utóbb megkerül. – vigasztalta Nagyapa.
Reggeli után mindahányan végigjárták a szobákat, a konyhát, mindent, ahová a kis szökevény bejuthatott, de nem bukkantak a nyomára.
– Mi lesz vele, ha nem találjuk meg? Elpusztul?
– Azt hiszem – mondta Apa szomorúan, mert nem mondhatott mást. – De ha megtaláljuk, akkor is. Itt nincs neki való táplálék.
A gyerekek lehorgasztott fejjel tébláboltak.
– Azért ne lógassátok az orrotokat! – hajolt le hozzájuk Nagyapa. – Majd kitalálunk valamit .
– Mit? – kapott a szón Lili.
– Hát.. Gyertek, találjuk ki együtt! – kacsintott rájuk.
A gyerekek követték Nagyapát, aki beült a nagyfotelba, ők meg körbevették.
– Kezdjük a végén a dolgot! – mondta, és sorra megsimogatta a gyerekek fejét. – Kigondoltam, hogyha megtaláljuk, akkor mit teszünk.
– És mit? – kérdezte elsőként Lacika.
– Csináljunk neki kuckót! – ez Lili ötlete volt.
– Visszaaltatjuk? – nyitotta nagyra a szemét Nórika.
Nagyapa nevetve csóválta a fejét:
– Nem, nem erre gondoltam. Elvisszük Lajos bácsihoz.
– A kertészetbe?
– Oda, bizony. Ott biztosan otthon érzi magát, és tetveket is talál majd, ha megéhezik. Lajos bácsinak biokertészete van, nem használ semmilyen mérget, így nem érheti baj a kis katicabogarat. Ha meg újra elálmosodna, talál ott ezernyi fedezéket.
– És mikor visszük el?
– Majd ha megtaláltuk.
– De mikor?
– Nem tudom, de legyetek türelemmel. Mindennek eljön az ideje. Bízzatok benne, hogy előkerül, és akkor úgy is lesz!
A gyerekek megnyugodtak, és egy kis idő elteltével már belemerültek egy izgalmas lego-építkezésbe.
Ebéd után pedig sétálni indultak Apával.
– Megnézzük a vadkacsákat a tavon? – kérdezte Lacika.
– Megnézzük.
– És a játszótérre is elmegyünk? – csicseregte Nórika.
– Ha akarjátok, igen.
– Zsuzsi is eljöhet velünk? – nézett kérőn Apára Lili.
– Eljöhet, ha elengedi az anyukája? – válaszolt Apa türelmesen a záporozó kérdésekre.
Nagy csend maradt a lakásban, ahogy a kis csapat elvonult. Nagymama utánuk kukucskált a függöny takarásából, és amikor a kapu is becsukódott mögöttük, sejtelmes mosollyal intett Nagyapának:
– Kezdhetjük!
A kis társaság jó másfél óra múlva érkezett vissza, jókedvűen, kipirulva. Nagymama és Anya a szobájukba terelte őket:
– Ideje készülődni, hogy ünneplőben találjon benneteket a Jézuska.
A gyerekek engedelmesen vonultak el öltözködni, azután lecsendesedve várakoztak a csengettyű hívására, és amikor felhangzott, megilletődötten léptek a nappaliba

A szoba közepén csillogó díszekkel, villódzó fényekkel ott állt egy csodafa. A gyerekek áhítatos csendben járták körbe, a szemükkel alig tudták felfogni a sok szépséget. Aztán felfedezték a fa alatt lapuló rengeteg ajándékcsomagot. Ekkor tört ki a hangzavar, mert mindenki a sajátját kereste. A babákról, autókról, mesekönyvekről egymás után hullottak le a színes-zizegős csomagolópapírok.
Lili egy pufók babát dajkálva ismét körbejárta a karácsonyfát, és sorra megnézett minden díszt: gömböt, angyalkát, gyertyát. Az egyik szalmacsillagon felfedezett valamit.
– Anya! Apa! – suttogta, és mozdulni sem mert. – Itt van!
– Mi van itt? – hajolt hozzá Anya.
– A katicabogár. Ott. Látod?
– Igen – mondta Anya.
Nagyapa pedig már hozta is az előre kikészített befőttesüveget. Óvatosan leemelték a csillagot, és katicástól becsúsztatták az üvegbe.
– Így, ni! – csavarta rá a tetőt Nagyapa.
– Nem hal meg benne? – aggodalmaskodott Lacika, elvégre az ő paprikájának a lakójáról volt szó.
Nagyapa nevetett.
– Nem, ne félj! És holnap együtt elvisszük a kertészetbe. Már beszéltem Lajos bácsival, szívesen befogadja a kis hétpettyest, nektek pedig megmutat néhány érdekes növényt a gyűjteményéből.
– Jaj, de jó! – ujjongtak a gyerekek.
Közben Nagymama feltálalta az ünnepi vacsorát, és mindannyian átmentek az ebédlőbe.
Már majdnem mindenki elhelyezkedett a szépen terített asztalnál, amikor Nagyapa felállt, visszasietett a nappaliba. Kis idő múlva a katicabogárral tért vissza.
– Nem akartam, hogy egyedül legyen, hiszen a karácsonyban az a szép, hogy mindent szeretet vesz körül.
És a befőttesüveget az asztal közepére tette.

//Az óperencián is túl//