Kárpát-medencei közművelődési fórum

zenta

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület küldöttsége Széman Péter és Kovács Lilla személyében részt vett Zentán, január 27-28. között a Kárpát-medencei közművelődési fórumon. Pénteken 18:00 órától tartották a Magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségét. A díjazottaknak ezúton is gratulálunk!

Szombaton a Kárpát-medencei szervezeteké volt a főszerep. 10:00 órától egy megbeszélésre került sor, melynek címe: Kárpát-medencei közművelődés helyzetképe – rövid közös megbeszélés a Kárpát-medence és a diaszpóra intézményeinek, ernyőszervezeteinek és közösségi szervezeteinek vezetőivel, képviselőivel. Moderált: Sutus Áron. Röviden minden résztvevő szervezet képviselője bemutatkozott, illetve beszélt arról, hogy a saját országukban milyen nehézségekkel küzdenek meg. Ezt követően Szekciómegbeszélést tartottunk, egyik csoport a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal ülésén vett részt, másik csoport pedig a Vajdasági, anyaországi, felvidéki, észak-macedóniai és boszniai magyar szervezetek megbeszéléséhez csatlakozott.

Nagy öröm volt két év kimaradás után újra személyesen találkozni!

A MAGYAR KULTÚRA NAPJA

Január 22 – A MAGYAR KULTÚRA NAPJA
Szép ünnepnap ez, a nemzeti imánkká vált Himnusz megírása befejezésének napja, mellyel Kölcsey Ferenc ajándékozta meg nemzetét. Ezen ünnepnap jó alkalom ugyanakkor arra, hogy emlékezzünk a 200 évvel ezelőtt, Petőfi Sándorral egyazon évben,1823 január 21-én született Madách Imrére is akinek nagy műve, Az ember tragédiája kétszáz év után is olyan aktualitással bír, mintha írója most is köztünk járna, ihletét a mai életből nyerné.
Az ember tragédiája tizenkettedik színéből kiragadott pár sorral és az Egy őrült naplója ugyancsak 12. részével tiszteljük meg a kultúra napját:
….TUDÓS
Ez őrülés. – Sajátságos, valóban,
A múlt kísértetét feltűnni látni
ÁDÁM
Ne szánjatok. –
MiénkEz őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír.
-Szellembeszéd az, mely nemesb körökbűl
Felénk rebeg, mint édes zengemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon.
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve útat a magasb körökbe. –
….

Egy őrült naplójából

12.

Megmondom e kor embere minő:
Házasságrontó, szerelemszövő.
Tanácsban dús, tettben szegény Lázár,
Ebédhez gyors, éheshez késve jár.
Halottnál sír, de inségnél siket,
Más örömén sír, más baján nevet.
Virágot is csak érdekből nevel
Hogy legszebb díszében törhesse el,
A kis bárányt levágni rendeli,
De vérét folyni mégsem nézheti.
Köszönt négy cifra lónak, s hogyha jő
Isten szamáron, megtagadja ő.
Felrugja az embert, mint az ebet,
De azt hiszi, hogy mindent jóvá tett,
Ha öndicsőségére szobrot rak
Sirjára az egykor felrugottnak.
Az emberen mert ember nem segit,
S ha mégis adja gyér filléreit
Isten nevében adja, attól vár
Jutalmat, mit koldus nem adhat már.
Tál vizben nézi a tengervihart,
Szinpad diszitményén a regghajnalt.
Valódi vészt nem bírna lelke el,
Szabadban meg hives szél fú reggel.
De egy szivemnek mégis vigasza:
Hogy jobb az ember sohsem is vala.

Rajzpályázat

SAJTÓKÖZLEMÉNY
„Én a menyasszony – Az én menyasszonyom”

Rajzpályázat 3-12 évesek számáraMagyar Menyasszony címmel egy igazán különleges, mindenkit megérintő kiállítással készül decemberben a Magyar Nemzeti Múzeum, amelyet több kapcsolódó esemény és program előz meg. Első alkalommal gyermekrajz pályázatot hirdetünk 3 korosztályban, 3-12 éveseknek, ahol arra buzdítjuk a gyermekeket, hogy rajzolják le nekünk, hogy milyenek lennének menyasszonyként, vagy milyennek látják a menyasszonyokat. A legsikeresebb művek alkotóit a múzeum díjakkal jutalmazza, és a pályaművekből válogatást mutatunk majd be a kiállításban.
A fő díjakon túl, a bírálóbizottság döntése alapján és a közönségszavazás eredményeként további értékes különdíjak, csoportos múzeumi programlehetőségek és ingyenes múzeumi belépők találnak majd gazdára.Az esküvők sok mesét ihlettek meg, mindannyian ismerjük a boldog véget, amikor megülték a lakodalmat, és mulattak, azután boldogan éltek, amíg meg nem haltak. De vajon egy hetedhét világra szóló lakodalomban milyen ruhákat hordanak? És vajon milyen ruhát hord egy menyasszony? Erre keressük a választ a most induló gyermekrajz pályázatunk keretében.
A gyerekeket arra buzdítjuk, engedjék szabadon fantáziájukat, és rajzolják le saját magukat menyasszonyként, vagy a leendő menyasszonyukat.
A pályázat kritériumai között szerepel, hogy az alkotások A4-es, vagy A3-mas papírra készüljenek, az elkészült munkákat pedig digitális úton, e-mailben juttassák el a múzeum számára. A befotózott, vagy szkennelt képeket a lehető legjobb felbontásban (max: 4 MB), és JPG, vagy PNG formátumban várjuk, és fontos, hogy a fájlnévnek tartalmaznia kell az alkotó nevét és korcsoportját, illetve értesítési e-mail címet kell még jelölni.
A Bíráló Bizottság tagjai neves szakemberek, így Dr. Simonovics Ildikó divattörténész, szakmuzeológus, a projekt főkurátora, valamint Benes Anita a Daalarna márka alapító-tervezője, a bizottság elnöke.
Pályázati információk:
Nevezési korcsoportok:
Óvodás korosztály: 3-6 éves korosztály
Általános iskola: 1-3. osztály
Általános iskola: 4-6. osztály
Beküldési cím: [email protected]
Beküldési határidő: 2023. február 7.
Részletes pályázati felhívás: https://mnm.hu/hu/muzeum/hirek/magyar-menyasszony-palyazati-felhivas-gyerekek-szamaraA 2023 decemberében megvalósuló Magyar Menyasszony című nagyszabású kiállításon a magyar nő, a magyar menyasszony nézőpontjából ismerhetik majd meg az esküvői szokások, hagyományok, viseletek változását 1522 és 2022 között.
A gyermekrajz pályázat mellett még több programmal készülünk, és hamarosan létrehozzuk az ország legnagyobb online esküvői gyűjteményét is, a különleges darabokat pedig be is mutatjuk decemberben. Addig is bíztatunk mindenkit a múzeum Magyar Menyasszony című facebook csoportjához való csatlakozásra, ahol bárki fotóval mesélheti el saját, vagy családjának esküvői történetét.
Sajtókapcsolat és további informácó: [email protected]

2023 BUÉK!

Január 1. Petőfi Sándor születásnapja

Petőfi Sándor: A TÉLI ESTÉK

 Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
 Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.
 Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
 Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával, Szájokban a pipa, előttök palack áll, Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.
 Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta,
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
“Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”
 Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
 A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten, mégis jól mulatnak.
 Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!
 Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.
 Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?


Pest, 1848. január

ÁLDOTT, BÉKESSÉGES KARÁCSONYT!

Nagy Gáspár 

JEGYEZVÉN SZALMASZÁLLAL 

– … mindig és mindig: bűnökben édesült, iramult napok egy szalmaszállal, tudjátok-e? talán a menthetetlent mentitek. – … kívül és belül: poklosan örvényült, háborult világ, de a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Adventi történetek 28.

Tóthárpád Ferenc- Madárlátta szenteste

Tóthárpád Ferenc- Madárlátta szenteste

Fekete karácsony lesz – mondogatták az emberek, de a hideg esti szél mintha a hó illatával lett volna tele. Az utcában fényfüzérekkel feldíszített fák varázsoltak karácsonyi hangulatot. Adrienn az ablaknál állt. Tekintetét a hegyek felé fordította. Még a fülében hallotta a vers ritmusát, amit az előző este tanult.

Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat. Azt remélte, hogy az erdők hamarosan magukra öltik fehér ruhájukat. Emlékezett rá, hogy a nagypapája is gyakran mesélt a hegyekről. Nem tudta pontosan, de egy versrészlet jutott az eszébe a holdfényben álló fákról: – “egy kissé tán’ dideregnek, felsorakoznak, úgy melegednek” – idézte fel.
Kis, pisze orrát nekinyomta az ablaknak. Lehelete áttetsző foltokban pihent meg a hideg üvegen. Ujjával rést törölt a párán, azon át figyelte, hogy az ünnep előtt is eljönnek-e hozzá a madarak, hogy híreket hozzanak a hegyen túlról. Adrienn gyakran üzent velük. Tudta jól, hogy rajta kívül senki sem érti a cinegék, a verebek és a rozsdafarkúak csevegését. Kicsit furcsállta ugyan, de nem bánta, hogy minden alkalommal csak róla esik szó. Mindig tudták a kismadarak, hogy mi történt az iskolában, hogy anyukája mostanában kevesebbet beszélgetett vele, hogy kivel veszett össze a játszótéren, és hogy az édesapja már milyen régen elutazott. Ha nem is mondta, akkor is tudták, hogy miért szomorú.
– Talán éppen ezért jöttek el megint – gondolta a kislány.
Adrienn emlékezett a tavalyi karácsonyra: – Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj! – kopogták a cinegék az ablakpárkányon. Most azonban csak dideregve néztek befelé a szobába, pedig azon az estén is finom magokkal telt meg az etető. Volt közöttük egy veréb, vele rendszeresen beszélgetett Adrienn. A többiek már régen elrepültek, ő még mindig ott maradt, és csak nézett a kislányra. A csapzott kismadár és a kislány a csukott ablakon át is értette egymás gondolatát:
– Szervusz! Tudom ám, hogy mit akarsz. Nekem is jó, ha valakivel beszélgethetek, ha elmondhatom, mi az, ami bánt – szólalt meg Adrienn.
A madárka izgatottan ugrálni kezdett a párkány bádoglemezén, mintha ily módon akarta volna üdvözölni a szomorú kislányt:
– Szervusz, szervusz! Adrienn mosolyra húzta a száját, csillogó szemeit megtörölte pizsamakabátja ujjával, és így szólt:
– Láttam ám, hogy legtöbbször csak az anyukáddal vagy. Apukádnak biztosan nagyon sok a dolga! Már csak kettőt kell aludni, és itt a szenteste. Addigra sok magot gyűjtsél, és akkor biztosan hazajön. Én is sokat vagyok egyedül, pedig olyan jó, amikor anyu és apu is itthon van. Tudod, az én apukám is régen volt velünk – fejét lehajtotta, kicsit várt, és így folytatta –, mégsem vagyok szomorú, mert tudom, hogy nemsokára velünk lesz.
Mire a kislány újra felemelte a fejét, addigra barátja már a hegyek felé repült. Feltámadt a szél, hidegen vágott be az ablak résein. Kisöccse, Balázs, már aludt. Adrienn leült az ágya szélére, és imádkozni kezdett. A nagymamája tanította meg az esti imára, de ezúttal másként szólt a fohász. A szüleiért imádkozott s a madarakért, és azért, hogy essen a hó, mert az olyan szép, és akkor olyan tiszta a táj.
Amikor édesanyja a szobába lépett, hogy betakarja, szorosan átölelték egymást.
– Üzentél apunak, hogy neki is lesz meglepetés a karácsonyfa alatt? – kérdezte Adrienn, de olyan halkan, hogy a saját hangját is alig hallotta.
– Sajnos nem tudtam beszélni vele, megint nem értem el. Talán majd holnap – hangzott a bizonytalan válasz.
– Azt mondtad, ha valamit nagyon akarunk, és mindannyian nagyon akarjuk, akkor az teljesülni fog – szólt kissé neheztelve Adrienn –, és mi mindannyian nagyon akarjuk, hogy apa hazajöjjön. Ugye?
Sokáig csend volt a szobában, csak nehezen jött a válasz:
– Gyakran próbálom hívni telefonon, de nem hallok mást, mint azt, hogy: „a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. Sajnos néha a felnőttek sem gondolják meg, hogy mit mondanak – felelt alig érthetően az édesanyja.
Csend borult a szobára. A kisvillanyt égve hagyták aznap este, úgy aludtak el. Összebújva, kicsit fázósan.
Másnap szikrázó napsütésre ébredtek, madarak egész serege kopogott az ablakpárkány vékony csíkján, ahol a szoba melegétől megolvadt a hó. Közöttük ott ugrált, követelve reggeli eleségét, egy csapzott veréb is. A hegyeket, a fákat, az utcát, a tetőket egybefüggő hó fedte. Adrienn, Balázs és az édesanyjuk kézen fogva álltak az ablak előtt, szótlanul gyönyörködtek a mesés átváltozásban.

Karácsony

Délután hosszú sétára indultak. Sokat beszélgettek. A kertek feldíszített fenyőfái, a kigyúló fények ünneppé változtatták az estét. Ropogott a hó, az utcákon alig jártak autók. A gyerekek érezték, hogy különleges karácsony készülődik. Már szürkült, amire hazaértek. A kapuból gyönyörködve tekintettek vissza a tájra, amikor az utca felett furcsa felhőt pillantottak meg. Adrienn felkiáltott:
– Nem is felhő: madarak! – és már szaladt is volna, ha édesanyja vissza nem tartja. A meglepetésnek mindezzel még nem volt vége. Döbbenten álltak meg a járda szélén. A madársereg díszkísérete mintha tolta volna az előttük haladó autót. Aztán egyszerre csak, amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt az égi kíséret. Az a néhány járókelő, aki még az utcát rótta, talán észre sem vette a különös jelenetet. Adrienn azonban pontosan tudta, hogy mi történt. Az autó mellettük állt meg.
– Apu, apu! – kiáltották a gyerekek.
– Szervusztok! – kapta fel őket az édesapjuk.
– Már nagyon vártunk – szólalt meg az édesanyjuk is.
Rövid idő múlva együtt tálaltak a finom ünnepi vacsorához. A bőröndök a szekrény legmélyére kerültek, mintha többé már soha nem is volna szükség rájuk. Sokat nevettek és sokat beszélgettek. Az idő múlásával Adrienn és Balázs pillantásai egyre többször vetődtek a csukott szobaajtóra. Az ajándékozás édesanyjuk boldog szavaival kezdődött:
– Mehetünk, együtt a család – mondta.
A lakást fenyőillat töltötte be. A lemezjátszó karácsonyi dallamokat játszott. Az ablaküvegen túlról pedig három veréb – anya, apa s a csapzott kicsi – nézte tágra nyílt szemekkel a kiszűrődő csillogó, színes fényeket. A csukott ablakon át is jól értették az üzenetet: „Boldog karácsonyt kívánunk!”

//Karácsony napja oldal//

:    https://youtu.be/bSOUu-eIX88

Adventi mesék, történetek 27.

Szabó Gitta- A kívánság Tél van. Fehér hó borítja a tájat. A léptek alatt ropog a puha hó. A lélegzet is fehér páraként illan el a levegőben. A kéményekből fehér füst száll az ég felé. A házak tetején hósapka ücsörög, és a gyenge utcai világításnál szerényen csillognak a hópelyhek. Az utcára nyíló házak szorosan egymáshoz simulnak, mint amelyek e hideg téli estén összebújtak, hogy melegítsék egymást. Az egyik ház aljában egy aprócska kis üzlet bújt meg szerényen. Ajtaja felett egyetlen izzó pislákolt. Éppen csak annyira, hogy aki az üzletbe belép, vagy éppen kifelé megy, orra ne bukjék a küszöbben. A szerény üzletecskének igen gyönyörű kirakata volt. Már készülődtek a Karácsonyra, mert bizony telve volt minden földi jóval. Volt abban gyümölcs, játék, ruhanemű, élelmiszer, itóka, édesség. Egyszóval, minden volt benne, mi szem-szájnak ingere. A kirakat előtt egy kisgyermek álldogált. Amolyan négy, ötéves forma lehetett. Szemei csillogtak az örömtől, ahogy a portékát nézegette. A hidegtől kipirosodott nóziját a kirakatüvegnek nyomta, melyre a meleg lehelete kifehéredve csapódott le. Két kicsi, kesztyűbe bújtatott kezével, az üvegnek támaszkodott, és hol édesapjára, hol meg az árukra nézett. Egyszer csak megszólalt:
– Apu! Én szeretnék egy csokit! És.., még azt az autót is szeretném! Juj! Apuu! Ezt is szeretném! Ezt az óriási macit is kérem! – mutatott ugrándozva egyik kincstől a másikig. Majd hirtelen megállt a gyümölcsök előtt. A kirakatban egy gyönyörűséges kókuszdió díszelgett, egy kicsinyke kosárban.  A gyermek néhány másodpercig csendben nézte, majd halkan, szinte suttogva mondta:
– Apuci! Kérek szépen egy ilyet! – mutatott a kókuszdióra. – Nekem még sosem volt ilyenem!
– Ejnye, fiam! – szólt az apa. – Mit kezdenél Te egy kókuszdióval? Inkább induljunk haza – mondta még, és megfogta a gyermek kezét.
Telt múlt az idő. A gyermek nem felejtette el, amit akkor látott a kirakatban. Egyre csak körülötte jártak a gondolatai. Ha játszott, ha beszélt, ha rajzolt, mindenbe beleszőtte az áhított gyümölcsöt. Kitalált minden csalafintaságot, hogy szüleit rábírja, vegyék meg neki a gyümölcsöt. Édesanyja meg is dicsérte, mert bizony, amiben csak tudott segített neki. Poharakat tett a tálcára, szalvétát az asztalra. Még a cipellőjét is igyekezett betenni a cipős szekrénybe, igaz, ehhez fel kellett állnia a sámlira, aminek anyukája nem nagyon örült. Lassan elérkezett Karácsony napja. A fiúcska a karácsonyfa díszítésében is segített szüleinek. Közben csak beszélt, folyt a szó belőle, csacsogott egyfolytában. Be nem állt a szája egy pillanatra sem: – Apa! Tudod, ha én lennék a Jézuska, ide biztosan hoznék egy kókuszdiót! Mert tudod, én nagyon szeretném, és jó is vagyok. Ugye? Az apa nézte, és bólintott:
– Igen fiacskám! Tényleg jó vagy.
Mire végeztek a fa díszítésével, és édesanya is elkészült a konyhában a finom vacsorával, addigra odakint az est fekete lepellel borította be az égboltot, és sok, sok csillaggal díszítette fel, mintha csak egy hatalmas ünnepi asztal lenne, amit a jó öreg Hold elé terített.
Végre a nagyszülők is megérkeztek. Kabátjukról leverték a havat, csizmáikat levették, és a tűzhely mellé tették száradni. A szobaajtót, amelyben a karácsonyfa világított, becsukták, ha a Jézuska jönne, meg ne ijedjen, és máshová ne vigye a nekik szánt meglepetést.
A nagypapa, a nagymama, apu és anyu meg a kisfiú a konyhában halkan suttogva beszélgettek. A várakozás okozta feszültség egyre nagyobb lett. A gyermek már nem bírta tovább visszafogni izgatottságát. Épp szólásra nyitotta a száját, mikor egy csengettyű szólalt meg. A gyermek gyorsan édesapja háta mögé bújt:
– Apu! Én félek! – súgta neki.

A család minden tagja felállt. Óvatosan fordultak a szobaajtó felé, ahonnét kiszűrődött a karácsonyfa barátságos fénye. Az apa megfogta a gyermek izgalomtól izzadt kicsiny kezét, és kinyitotta az ajtót, mely mintha örülne, vidáman csikordult. A fa alatt színes csomagok várták, hogy valaki kibontsa őket. A gyermek izgatottan szaladgált a csomagok között. Egyszer csak megállt egy hatalmas szaloncukor előtt, amire az ő óvodai jele, egy fésű volt rajzolva. Hátranézett szüleire. Látta, mindenki őt figyeli, és csak mosolyognak.
– Apu, anyu! Ti is látjátok? Ez az enyém. Rajta van a jelem.
A szülők odamentek hozzá, leguggoltak mellé.
– Nahát! – örvendtek – ez valóban a tied! Bontsd csak ki hamar! – mondták szinte egyszerre.
A gyermek magához ölelte az óriási cukrot, és félrevonult a szoba egyik csendes zugába. Ott kezdte bontogatni kincsét. A papír hangos szakadással adta meg magát, és engedte, hogy a gyermek végre megláthassa mit is takargatott idáig. A fiúcska, amikor meglátta, örömében kiabálni kezdett:
– Apu! Anyu! Egy kókuszdió volt benne! De jó, hogy jó voltam! – mondta megkönnyebbülve. Szemei úgy ragyogtak, mint csillagok a Hold ünnepi asztalán. A kókuszdióval szüleihez baktatott. Büszkén húzta ki magát.
– Tudjátok – kezdte mondókáját -, szerintem a Jézuska egy kisgyerek.
– Miből gondolod? – kérdezte az anyukája.
– Abból, mert megkaptam azt, amit szerettem volna. Mert gyereknek kell lennie ahhoz, hogy tudja, milyen az, ha nagyon szeretne valamit. Meg aztán.., biztosan hallgatóznia is kell ahhoz, hogy tudja, ki mit szeretne. Másképp honnan tudná?
A szülők elmosolyodtak a gyermek logikáján. Az apa megsimogatta gyermeke kobakját.
– Igazad lehet! – mondta megnyugtatásképp.

//Karácsony napja oldal//

Adeventi mesék, történetek 26.

Mester Györgyi- A legkisebb cinke Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka. Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett. A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett. Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek. Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették. Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt. Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt. Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt. A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos szépségű fa? Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló. Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította! Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a  csodaszép fenyőfában. Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a szeretet ünnepe.

//Karácsony napja oldal//

A szervezet fontosabb tevékenységeit jeleníti meg