Benedek Elek Kisbaconban született 1859. szueptember 30-án , meghalt 1929. augusztus 17-én ugyancsak Kisbaconban, miután 1921-ben végleg hazatért szülőföldjére. 

Ő volt a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője. Szívén viselte az ifjúsági irodalom, a népköltészet és a közoktatás ügyét is.  Megjelent ballada és népmese-gyűjtése, jelentős szerepet vállalt több szaklap, gyermeklap szerkesztésében is, mint Az én újságom, a Jó pajtás és a Cimbora. Az újság különleges rovata volt az Elek apó üzeni rész, ahol az olvasó gyerekekkel levelezett. 1929-ben levélírás közben érte a halál. Utolsó leírt mondata:  Fő, hogy dolgozzanak” szállóigévé is vált.

2005 tavaszán a Magyar Olvasástársaság felhívással fordult mindazokhoz, akiknek fontos a népmesék fennmaradása és a mesékben élő bölcsesség továbbhagyományozása, hogy csatlakozzon ahhoz a kezdeményezéshez, amely szerint szeptember 30. – Benedek Elek születésnapja – legyen a népmese napja.

A népmese napját első ízben 2005. szeptember 30-án rendezték meg. A nap célja, hogy a könyvtárosok, az óvónők, a pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, valamint a meseszerető gyerekek és felnőttek ezen a napon megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé.

„Őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe, de mintha egyre gyakrabban tétlenül néznénk ennek háttérbe szorulását, elfelejtését. Vegyük birtokba, ismerjük meg, fényesítsük újra és adjuk tovább az eleinktők kapott, élethosszig érvényes, értékes, unokáink számára is feltétlenül megőrzendő, mesebeli kincseket!”

(Részlet a Magyar Olvasástársaság 2005-ös felhívásából)

A magyar népmese olyan kincs múltunk keresésében, amelyet a mai napig nem aknáztunk ki. Gazdagsága, sokfélesége a világon egyedülálló. Tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A nép sokkal igazabban tudta a magyar történelmet, mint a krónikaírók. Bebizonyosodott, hogy a „parasztok csalfa meséi” és a „hegedősök csacska énekei” nemegyszer hűségesebben őrizték múltunkat, mint a történetírók.

(Kiszely István)

És akkor egy mese:

Krisztus és az elégedetlen pópa

Benedek Elek – Magyar mese és mondavilág

Krisztus urunk Szent Péterrel elindult egyszer országot-világot látni. Amint mentek, mendegéltek, találkoznak egy pópával.

– Hová, merre, földi? – kérdezte Krisztus.

– Én bizony – felelt a pap – olyan országba igyekszem, ahol a búzakenyérnél jobb kenyeret kapok.

– Na hiszen, várj csak – mondta Krisztus -, mindjárt elviszlek én olyan országba -, s abban a szempillantásban lóvá változtatta az elégedetlen papot.

Éppen akkor jött feléjük egy szegény ember, ki valami nagy terhet vitt a hátán, s mint a záporeső, úgy csurgott róla a véres verejték. Kérdi Krisztus:

– Hát te hová igyekezel, földi?

– A vásárba igyekszem – felelt a szegény ember -, kerékfentőt* viszek oda, ha el tudnám adni.

Mondá Krisztus:

– No, te szegény ember, ne kínlódj többet, neked adom ezt a lovat. Járj ezután ezzel a vásárra, s esztendő múltán vehetsz majd hozzá társat is. De azzal a feltétellel adom neked ezt a lovat, hogy gyaluforgácsnál egyebet ne adj neki.

A szegény ember megköszönte a lovat, s volt is annyi magához való esze, hogy ezentúl nem vitte a hátán a kerékfentőt, s megfogadta Krisztus szavát is, mert a lónak gyaluforgácsnál egyebet enni nem adott.

Mire az esztendő letelt, Isten annyira megsegítette, hogy a lovának társat vehetett, s most már két lóval járt a vásárra.

Két esztendő múlva, mikor már annyit szerzett, hogy négy lovat is vehetett volna, találkozott ismét Krisztussal, s mondta neki nagy hálálkodással:

– No, jó uram, az Isten megsegített, most már vissza is adhatom a lovat, mert van annyi pénzem, hogy vehetek négyet is.

– Hát csak tartsd meg a lovat még egy esztendőre – mondá Krisztus -, de ezután se adj neki egyebet gyaluforgácsnál.

A szegény ember megköszönte Krisztus jóságát, s a lovat használta még egy esztendeig. Mikor ez az esztendő is letelt, vett még egy másik lovat, s azt, amelyet Krisztus ajándékozott neki, elvezette arra a helyre, ahol Krisztussal találkozott volt, hogy visszaadja neki.

Hát csakugyan ott is volt Krisztus, várta a szegény embert.

– Visszahoztam a lovat, jó uram – mondá a szegény ember. – Áldja meg az Isten jóságáért, van már otthon két szép fakó lovam!

– Jól van – mondá Krisztus, s visszavette a lovat. Szent Péterrel megfogatta a kötőfék szárát, s mondta neki: – Vezesd utánam, Péter!

Mentek egyenesen a pópa feleségéhez, s szállást kértek éjszakára. A papné szívesen adott szállást, a lovat bekötötte az istállóba, s adott neki szénát. De a ló nem a széna után nyúlt, hanem a papné után. Úgy tett, mintha meg akarná csókolni. Megharagudott a papné, s úgy pofon ütötte a lovat, hogy egyszeribe kiszökött a fél szeme.

Reggel Krisztus Szent Péterrel továbbment. De mielőtt elindultak volna, kiment az istállóba, s ott a lovat visszaváltoztatta papnak.

Na hiszen, lett nemulass, mikor a papné meglátta az urát. Rátámadott, hogy hol tudott tekeregni, csavarogni három esztendeig.

– Hát a szemedet hol verték ki – kérdezte az asszony -, kivel verekedtél?

– Nem verekedtem én senkivel – mondta a pap -, te ütötted ki a szememet, feleség.

– Jaj, Istenem! – sírt a papné. – Hisz ez az ember megháborodott az elméjében! Hát én hogy verhettem volna ki, mikor három esztendeig nem is láttalak?

– Hogy-e? Úgy, hogy én voltam az a ló, akinek az este enni adtál, s aki téged meg akart csókolni, te meg mindjárt nagy mérgesen úgy pofon ütöttél, hogy mindjárt kiszökött a fél szemem.

– Úgy kell neked – mondta a papné. – Mennyit mondtam, mennyit kértem, hogy maradj itthon. Ne keress a búzakenyérnél jobb kenyeret, de nem fogadtál szót.

– Hadd el, feleség, ne korholj többet! Meg is vert az Isten. Három esztendeig gyaluforgácson éltem. Még szénát is tegnap kaptam először. Most már tudom, hogy nincs jobb kenyér a búzakenyérnél.